Tegnap nagyon furcsa délutánom volt, olyan volt az egész, mintha külső szemlélőként néztem volna végig, nem pedig aktív résztvevője lettem volna az eseményeknek.

Történt az, hogy még elutazásunk előtt szerettünk volna összeülni a lányokkal talizni, amiből nem lett semmi, mert 4 felnőttet, és 3 gyereket sehogyse tudtunk ugyanarra az időpontra, ugyanarra a helyre szervezni, így eltoltuk mostanra. Nem ragozom túl, július 14-e óta szervezzük, hogy összejöjjünk. Nagyon régen találkoztunk, vártam már... igazán kár volt, de tényleg.
Úgy indult, hogy rajtam kívül mindenki késett, egy jó 20 percet ültem a kávézó teraszán tök egyedül, mire Livi befutott. Kicsit beszélgettünk, főleg Livi beszélt a gyerekről, hogy alszik-e, hogy milyen volt a nyaralás egy egy évessel, hogy már mindent eszik, hogy nem alussza át az éjszakát, hogy sokat sír, végtelenítve. Én csak ott ültem, egy szót se szóltam, egyszerűen nem jutottam szóhoz úgy ömlött Liviből a panaszáradat, ennyi erővel egy kartonból kivágott figurát is odaültethettem volna. Nagy nehezen megérkezett Dóri is, innentől sztereóban ment az értekezés a gyereknevelésről, rettentően kínosan éreztem magam, hogy én ehhez vajon minek kellettem ide? Kb másfél óra után jött Ági is. A találka kb 2. órájában Ági megkérdezte, hogy jaj már biztos megbeszéltétek, de milyen volt Ausztrália? Alig vártam, hogy megkérdezzék, nem akartam magamtól előhozakodni vele, mert tudom, hogy hajlamos vagyok ömlengeni (mint ahogy ők is a számukra fontos dolgokról), úgyhogy nagyon megörültem, hogy végre mesélhetek. Aha, hát persze. Ági kérdésére a többiektől a legerőltetettebb, legőszintétlenebb (van ilyen szó??) felkiáltást kaptam, hogy jaaaj tényleg, mesélj, még nem beszéltük meg, vártuk hogy összejöjjön a csapat.
Ezután a kedves, őszinte érdeklődés után belekezdtem, hogy mit meg hogy, meg egyáltalán. Livi folyton a szavamba vágott, hogy igen, egy másik barátnője ugyanezt mondja Svájcról, tök hülyeségeket kérdeztek, hogy munkát találtunk-e (nemtom hányszor elmondtam, hogy mennyi minden kell az én szakmaelismertetésemhez) lakás van-e már (még azt se tudjuk mikor érkezünk vissza, hát a főbérlőnek mi a nyanyát mondok?) és amikor mindenre azt mondtam, hogy nem, nincs, akkor Ági tök értetlenül megkérdezte, hogy akkor mégis mit intéztetek? Mintha legalábbis ő fizette volna a kiruccanást, vagy akármi. A többiek semmit, de semmit az ég világon nem kérdeztek, Ági még úgy ahogy figyelt, de mikor úgy gondolta eleget hallgatott már mesélni (összesen nem túlzok kb 10 percet meséltem) egy levegővételnyi szünetet kihasználva az asztalra csapott egy alkarvastag fotóalbumot, hogy hozott képeket az esküvőről, Dóri felpattant, hogy elszalad pisilni, Livi meg lecsapott a képekre. Én meg csak ott pislogtam a félbemaradt mondatommal és a 8 köbméter bekapott levegővel, még csak fel se tűnt nekik, hogy a mondat felénél hagytam abba és nincs értelme annak, amit addig mondtam, mert nincs befejezve.
Innentől rémálom volt az egész, tudtam, hogy már nem kerülök sorra, belemerültek a lányok az esküvő, gyerek, munka, háztartás témakörbe, amiben én tökre nem vagyok érdekelt. Dóri még később ugyan megkérdezte, hogy mi mikor akarunk gyereket, úgy látszik ez a minimum követelmény most már, hogy legalább egy éven belül akarjak. Mert Ágiék jövőre akarnak, ezen sikongattak egy jó ideig, nevet is választottak gyorsan a még meg se fogant babának, már a babakelengyét is összedobták. Nincs ezzel baj, tényleg, megértem, hogy nekik ez a fontos, hogy kiteljesednek benne, hogy házasság, gyerek. Csak ezzel én nem tudok mit kezdeni, nem ugyanazok a dolgok vannak elöl a rangsorban, viszont úgy kezelnek, mint valami leprást, hogy én még nem szültem. Pedig 30 leszek. És mi van ha elsőre nem sikerül. És ugye már nemsokára lesz nektek is... Én meghallgatom őket, az összes félelmüket és aggódásukat, vígasztlom őket, hogy nem szar anyák, de engem nem hallgatnak meg, az én szorongásomat nem oldja fel senki.
Ez így ment este 6-ig, életem talán egyik leghosszabb délutánja volt, és az egyik legszarabb is, tényleg azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha elmegyek pisilni és a budiablakon kimászva hazasunnyogok, vajon feltűnt volna? Hazafelé azon gondolkoztam, hogy ez a barátság talán sosem volt őszinte. Én se vagyok őszinte hozzájuk, ők se hozzám, és egymáshoz se. Gondolkoztam, hogy megírom nekik, hogy ne haragudjanak, de én ezt így nem akarom folytatni (mert amíg itthon vagy még többször találkoznunk kell így 4-esben!!), de csak én jönnék ki szarul, hogy mi bajom van és hogy antiszociális vagyok. Egymásnak se ismernék el, hogy gyakorlatilag kizárnak a beszélgetések 90%-ból. Nem őszinték, hogy megmondják, hogy szia, többet ne gyere, ugyanakkor ha én mondanám, hogy sziasztok, többet nem jövök, akkor én lennék a hülye, meg a neked mibajod?? Pedig nem hiszem, hogy nem érzik, nem látják, mennyire kellemetlenül éreztem magam tegnap.
Nem tudom mi a megoldás erre, valahogy úgy érzem nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, nem tudják feldolgozni, hogy még nem szültem (holott őket se látom féktelenül boldognak tőle, non stop panaszkodnak, hogy sír, nem eszik, nem alszik, rosszalkodik, fogzik, visít, hisztizik) és nekem más dolgok fontosak most.
Az egész délután olyan volt, mintha kb ott se lettem volna, én többet nem akarom átélni ezt a feleslegesség érzést, és hogy egy társaságban olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.