Volt egy kis fogorvosos kalandom, nagyjából mostanra értünk a végére, ideje megörökíteni.

Szóval van nekem egy problémás fogam, mert 32-ből egynek nyominak kell lenni. Még otthon gyökérkezelt kisőrlőről van szó. Na ez a kis fog úgy gondolta, hogy akkor ő növeszt magának egy cisztát a fejembe, mert azt is ki kell próbálni. Ez számomra úgy derült ki, hogy a szájpadlásomon volt egy kis pukli, ami hol volt, hol nem, nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, fájni se fájt, meg mivel inkább nem volt, mint volt, nem foglalkoztam vele nagyon. Semennyire. Aztán egyszercsak a pukli nőni kezdett, meg fájni is, elmentünk a fogorvoshoz, nézze már meg.

A fogorvosi rendelőben 4 vagy 5 doki van, kis pici szobákban dolgoznak, mindenkihez tartozik egy asszisztens kislány is, mindenki állati kedves és folyton csevegnek, csicseregnek, hogy meg kell bolondulni tőle. Amikor az ember becsüccsen a székbe kap egy partedlit és egy napszemüveget, ne süsse már ki a szemét a reflektor, amivel megvilágítják. A doki beül a beteg mögé, majd a gyanútlan szerencsétlent székestül hanyattvágják, de frankón hanyatt nem csak kicsit megdöntenek, mint Mo-n. Igazából a doki ölében van a fejem, csak közben van a fejtámla. Először egy picit furcsa volt, aztán mikor megláttam a plafonon a tévét, ahol nézhetem a legyen ön is milliomost amíg babrálnak, még furább :D jó mi?

Mikor már kezdtem azt gondolni, hogy ez itt annyira mesés, hogy baj nem is lehet, akkor jött Dr Wally, hogy a frászt hozza rám. Olyan jól sikerült, hogy 3 perc múlva már bőgtem, pedig nem csinált semmit :D Kiderült, hogy a puklit az okozza, hogy egy jól megtermett ciszta nőtt a fog gyökerére és ennek a megszerelése meghaladja Dr Wally hatáskörét,  úgyhogy átirányított a "specialistához".  A mezei fogorvos itt csak fúr, meg fogkövet szed le, fehérít, meg nem tudom mit csinál, esetenként gyökérkezel, de minden bonyibb dologgal áthajtanak a specialistához, mert nekik a kis rendelőben nincs olyan profi felszerelésük, bahaha. Attól a felszereltségtől az otthoni fogorvosunk szerintem sírt volna, hogy csak hadd érintse meg.

A specialista Dr Farmer (tényleg ez a neve, nem én hívom így) egy akkorka kis ember, mint egy kutya ülve, viszont nagyon kedves, halk szavú, mosolygós, ezzel téveszti meg a gyanútlanokat :D Amikor az egyik doki beteget küld a másikhoz, akkor elküldi az összes addigi anyagát a betegnek, rtg-t, leletet, így mikor odakerültem Dr Farmerhez ő már képben volt, hogy mivel áll szemben. Én persze azt hittem, hogy ott helyben megkínoz, majd kihúzza a fogam, de csak felmérte a helyzetet, majd elhajtott 3D-s scan-re, hogy nincs-e mikrorepedés a fogon. (A scan nem volt izgalmas, harapjon rá, ne mozduljon, ha vége a zenének mozoghat. A Für Elise ment ha valakit izgatna a kérdés :) ) Vázolta a helyzetet, a ciszta elkezdte felzabálni a csontot maga körül, hogy helyet csináljon magának. Hát nem varázslatos az emberi szervezet? Az volt a szerencsém, mert ilyen kurva szerencsés vagyok, hogy valami csoda folytán a ciszta időnként kiürült (guszta tudom) vagy fel, vagy le, a lényeg, hogy ott nem maradt, így nem okozott különösebben semmi panaszt. Szóval a terv az lett volna, hogy kiszedi a régi tömést, kimossa a fogat belülről, meg a cisztát, aztán meglátjuk. Ezzel a lendülettel haza is küldött, én pedig máris a szívembe zártam,ahhoz képest, hogy úgy mentem oda, hogy aznap tutira meghalok, viszonylag könnyű szívvel sétáltam haza, hogy még nem húzták le a rolót.

Következő alkalommal aztán megkaptam a magamét, jó egy órát macerált, de nagyon alapos volt, azt meg kell hagyni. Fájni egy másodpercig nem fájt semmi, de olyannyira, hogy az érzéstelenítőt úgy adta be, hogy nem éreztem, csak egy kis nyomást és eléggé be is voltam szarva, hogy basszus ez érzéstelenítés nélkül tesz rajtam erőszakot, állítsa le valaki! Ja, a szám ki volt peckelve és egy gumiszarral letakarva, esélyem se volt szólni :D

Így, a képen nem én vagyok :D

Majd egy kerek órát babrált, időnként biztatott, hogy nagyon jól csinálom (egy vadidegen ölében feküdni egy órát, jól ment az tuti :D ), meg tartsak ki, maradjak vele (elájulni mondjuk nem akartam) meg néha mondta mi fog történni. Ahhoz képest, hogy mennyire be voltam szarva, úgy jöttem el, hogy ez tök kellemes kezelés volt :D Még párszor vissza kellett menni, de sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy Dr Farmer eltervezte, még egy pár alkalommal átmosta a fogat, de a ciszta csak nem akart elmúlni.

Hogy megvigasztaljon közölte, hogy akkor egy műtét keretében le kell csippentenie a fog gyökerét, és akkor felszámolja a kuplerájt, mert jobban hozzáfér. Igazából amikor megtudtam, hogy ehhez altatni fognak, onnantól nem is igazán figyeltem, mondtam neki, hogy amíg nem fáj, addig azt csinál, amit akar, de ki nem húzhatja, have fun, úgyse fogok emlékezni semmire. Ez nagyjából így is van, fogalmam nincs mi történt :)

A műtét napján (éhezve szomjazva kellett menni) elvitt szobára egy öreg róka anesztes doki, nagyon édes volt, mondta, hogy fogok kapni valamit, amitől minden nagyon szép lesz és jó, kértem, hogy csomagoljon majd nekem belőle elvitelre is, megbeszéltük, hogy tök jó alany vagyok az altatásra, ne izguljak, ez rutin téma. Nem izgultam, az altatástól tökre nem félek, mert abba belehalni az egyik legjobb halál sztem, jobb, mint bentégni valahol vagy megfulladni, és érdekelni úgyse fog utána :D Ezen elröhögcséltünk, biztosított, hogy nem makkanok meg, megnyugtattam, hogy ennek azért örülök, majd visszavitt a váróba, hogy mindjárt jön és kezdünk. Aztán mindjárt jött és kezdtünk, odáig emlékszem, hogy annyit mondott, kicsi a vénám, meg megkaptam a csodaszert, innentől nekem szünet van :) Arra, hogy a műtét után hogy kerültem át egy tök másik szobába, arra végképp nem emlékszem, sem a körülöttem sertepertélő nővér nevére vagy arcára.Varázslatos az emberi agy, hogy hülyére drogozva képes egy másik nyelven kommunikálni, mert habár csak részletek vannak meg, emlékszem hogy elég sokat dumálok és a nő válaszolgat, meg kérdezget, szóval gondolom, hogy angolul osztottam neki az észt :D Később bejött Dr Farmer is, őrá emlékszem, hogy ül és valamit nagyon mond, én meg vigyorgok rá, mint a tök, de hogy mit mondott, arra nem, de egy büdös kukkra sem. Amikor úgy ítélték meg, hogy eleget vigyorogtam rájuk, hívták a responsible adult-ot, Arkadij, hogy vigye innen a drogos nőjét. A nővérke lekísért az utcára, hogy biztosan épségben eljussunk a kocsiig, ez is olyan bizarr, mert nem rémlik, hogy kimegyek a rendelőből, be a liftbe, le az utcára, viszont arra emlékszem, hogy várunk a lámpára, hogy váltson, hogy átmegyünk az úton és leülünk a padra. Ez szerintem állati vicces, meg kicsit ijesztő is persze :) Hazajöttünk után további drogokkal láttam el a szervezetem, aztán elhúztam aludni.

Mint később megtudtam, a műtét pompásan sikerült, bár ez számomra nem volt világos, ugyanis a műtéttől számított 2 napra olyan faszán fosul lettem, hogy ihaj. Persze mindez normális volt, de én nagyon rossz beteg vagyok. A fejem feldagadt, fájt minden, ha ettem, ha mosolyogtam, ha beszéltem, így a nap nagy részét fagyott borsóval az arcomon agonizálva töltöttem, éljen a hosszúhétvége, meg a nyárias időjárás, amiből nagyjából lófaszt nem láttam. 

A hosszúhétvége utolsó napjára összevakartam magam, hogy azért mégis lássak egy kis napot, elmentünk Andiékkal kirándulni kicsit, levendulaföldre, meg helikopterezni, bár ezt csak a fiúk merték. Jó volt nagyon, kicsit elterelte a figyelmem róla, hogy milyen nyomin vagyok. Ráadásul elnyaltuk az első fagyinkat is :) Amióta itt vagyunk nem nyaltunk, mert ezek a gombócosok elég drágák, 2 gombócból egy dobozzal kapni a boltban és inkább azzal tömtük magunkat, viszont most úgy éreztük itt az első gombóc ideje. Sajnos kurva jó volt :D

Következő héten kellett menni kontrollra, meg varratszedésre, ahol újra elmesélte a doki, hogy milyen jó kis műtét volt (a műtét után egyszer már elmondta, de arra nem emlékszem), milyen jól sikerült, mennyire elégedett és hogy most már minden rendben lesz :) én meg hittem neki, úgyhogy könnyes búcsút vettünk, szó szerint, mert a varratszedést megkönnyeztem, aztán elhúztam, hogy majd áprilisban találkozunk. Persze nem így lett, mert varratszedés utáni pár napban olyan őrülten fájt, hogy lilát láttam, a fájdalomcsillapító szart sem ért, pedig szerintük az valami bivalyerős cucc. Nem tudom, én csak szédültem tőle :( Egy rosszabb pillanatomban aztán felhívtam a rendelőt, hogy adjanak időpontot, de azonnal, mert megbolondulok. Persze csak következő hétre tudtak, ezt amúgy nagyon utálom, hogy a dokik mindig hülyére be vannak táblázva. Nyilván ha valami őrült emergency van, akkor igyekeznek aznap fogadni az embert

A következő héten tehát visszamentem, hogy habár egy kicsit jobb, még mindig nem az igazi, de megnyugtatott a doki, hogy ugyan ha csak ez a baj akkor no worries, elmúlik, legyek türelemmel, sajnos ez normális. Igazából ennyi nekem elég is volt, ha normális, hát normális, ha tudom, hogy elmúlik akkor azért kibírom, de jó tudni, hogy nem azért fáj, mert tudomisén, rosszabbodik a dolog. Aranyos volt a doki, mert bár 2 beteg közé lettem sos beszorítva, nem éreztem egyáltalán rajta, hogy már dobna ki, mert ha nincs baja minek tart fel?

Ez az egész mizéria nagyjából mostanra ért véget, most már nem fáj, nem sajog, nem érzékeny se hidegre, se melegre, se a puszta létezésre, talán megmaradok. 

Akárki akármit mond, nekem itt eddig csak jó tapasztalatom van a fogdokikkal, mind a kettő rendes volt nagyon. Igaz, hogy állítólag Edelényben jobbak a fogdokik, mert az itteni képzés az csodás, de összehasonlítási alapom ugye nincsen, szóval nem tudom ez mennyire igaz. A lényeg, hogy nekem most már nem csak patikusom és háziorvosom van, de rögtön 2 fogorvosom is :D Sajnos a fogtörténet itt még nem ér véget, de erről majd a következő részben :)

Mostanában nem kapcsolom be se a laptopot, se a nagy gépet, inkább tableten, vagy telefonon netezgetek, viszont azon blogolni nagyon vacak. Persze a halogatásból nagyjából sosem lesz írás :D

Újabban viszont rákaptam az Instagramra, mondhatjuk úgy is, hogy ott folytatom a blogolást, csak nem olyan bőbeszédűen :) esztimese néven futok ott is, aki kíváncsi, ott megtalál ;)

Szerintem hétvégén kerítek időt, hogy írjak, mert azért hiányzik a dokumentálás, csak kb a dolgozószobába mostanában be se megyek. Kint vagyunk mindketten a nappaliban, Arkadij sorozatot néz én meg nézem és közben horgolok, nagyjából így telnek az esték (amíg tartott néztem a Bachelort is :D) elég nyugdíjas életet élünk.

Nincs valami nagy kedvem blogolni mostanában (se), valahogy elég kedvetlen vagyok. Biztosan téli depresszióm van, vagy tavaszi fáradtság, nem tudom eldönteni, mivel azt sem tudom milyen évszakban vagyunk. Hivatalosan már tavasz van, de az időjárás még elég rapszodikus. Időnként tényleg tavaszias, de sokszor förtelmes. Eső, szél, hideg. Most kellemes a hőmérséklet, viszont olyan szél van, hogy leszedi az ember fejét, cserébe viszont néha kisüt a nap. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a 40 fokra vágyom, mert nem, de azért egy fini 30 már hiányzik.

Múlthéten nagylány voltam és beregisztráltam a kutyát az illetékes hivatalnál. Minden kutyát be kell jelenteni, különben bünti jár érte, viszont kedvezmény jár a chipezett, ivartalanított, jólnevelt állatért. Ebből kettőnek meg is feleltünk, sajnos Zserbónak nincs papírja róla, hogy jó gyerek, bemondásra meg nem hiszik el, de annyi baj legyen, évente így $30 a regisztrációs díj, valahogy kigazdálkodjuk majd. Állatira felkészültem, vittem minden iratát a kutyának, mert azt gondoltam, hogy ha a jólneveltségről vinni kell papírt (kutyaiskola ad oklevelet az alap engedelmességből levizsgázott ebeknek, ez otthon is így van), akkor biztos minden egyebet is igazolni kell. Egy csöppet túlreagáltam, az egész egy A/4-es indigós nyomtatvány, amin kb a kutya adatait kell megadni, chipszámot, beikszelni, hogy ivartalanított, cím, telefonszám. Semmit nem kért el a néni, egyedül a chipszámot ellenőrizte le az állatútlevél alapján, de ennyi erővel egy sajtpapírt is az orra alá nyomhattam volna, hogy ez a chipszám. Az egész nem tartott tovább 10 percnél, azért volt ennyi, mert beálltam a JP-hez álló sorba, mert nem tudtam, hogy ők oda várnak, viszont a kutyaiktatós ablak meg üres.

Közben kaptam egy emilt a szakmaelismerősöktől, miszerint megfelelek és mehetek írásbelire, de csipkedjem magam, mert minnyár lemaradok a jelentkezésről. Csipkedtem magam, befizettük, feladtam, ellenőriztem, hogy odaért-e, válaszlevelet olvastam, miszerint ez már hivatalos, decemberben mehetek. Szupcsinger, annyira, de annyira nagyon várom, és olyan klassz lesz, hogy ihaj. Nem. Nem várom, és ha rágondolok konkrétan a hányinger és az ájulás kerülget egyszerre. Felvettem a kapcsolatot 1-2 emberrel, aki hasonlóan szerencsés, mint én, de már előbbre járnak a folyamatban, hogy mire lehet számítani. Semmi jóra természetesen, viszont több opció is van, ezeknek járunk utána. Azt nagyon nem szeretem itt, hogy a hivatalok nem igazán szeretnek információt kiadni addig, amíg bele nem rángattak valamibe és ki nem fizetted érte a valag pénzt. Most felmerült egy sokadik opció, amiről én még soha nem hallottam, hogy van ilyen, de szombaton beszéltem egy hihetetlen segítőkész fiúval, aki így csinálta a honosíttatást. A lényege dióhéjban, hogy becsattogok egy egyetemre, odaadom nekik minden iratomat, papíromat, mire ők mondanak egy árat és egy időtartamot, amit még rá kell tanulnom a diplomámra, hogy szerintük is egyenértékű legyen a helyiekével (ez ugyanúgy Bachelor lenne, nem Masters, viszont rövidebb ideig is tartana és olcsóbb is lenne ugyi, mint egy Masters, elméletileg).
Ez az opció azért tetszik nekem és nagyon nagyon hajlok rá, hogy ezen az úton induljak (bár még az egyetemre nem mentem be megérdeklődni, hogy eztmostígyhogy) mert így az alap (nem)tudásomra tanulnék helyi dolgokat és a végén az újonnan tanult dolgokból kell vizsgázni azoknál az embereknél, akik tanítottak. Ezt kevésbé érzem lutrinak, hogy vagy átmegyek, mert tanultam (otthon) vagy nem, mert soha nem is hallottam bizonyos módszerekről (mint az a fent említett sráccal történt beszélgetés során kiderült. Édes volt, mondta, hogy ne fossak be, ő se tudta mi ez, de itt ez a divat, tudni kell... kiváló) amiket viszont magamtól nem tudok megtanulni, mert azért ez nem horgolás, hogy a youtube-ról képezzem magam. Sajnos ez még csak elméleti nagyon, de drukkolok magamnak, hogy járható út legyen.

Ma megint állatorvoshoz mentem, elvittem a kutyafülét, mert időnként "szánkózik" a popiján én meg besokkoltam, hogy biztos férges. Aztán kiműveltük magunkat Dr. Google segítségével és arra jutottunk, hogy vagy a bűzmirigye van neki tele, vagy férges, szóval mindenképp állatdoki kell. A recepciós knowitall kislány elmondta, amit eddig is tudtam, h vagy ez, vagy az, és hogy akarom-e hogy orvos megnézze a kutyinkót. Hát őőő, nem csak ingyenes tanácsadásra jöttem és majd otthon kiűzöm belőle a férgeket fokhagymával és a bűzmirigyét is pikkpakk megműtöm, persze hogy akarok orvost. A doki elmondta megint, hogy féreg vagy mirigy, itt már forgattam a szemem, hogy tudom, tudom, inkább tán egy pillantást vessen a kutya seggére és akkor az egyiket rögtön ki is zárhatjuk. Na egy szó, mint száz, megvizsgálta, persze a mirigy nyert, kinyomkodta, meg bespricnizte a kutya popsiját valami illatosítóval és biztos, ami biztos alapon kaptunk féreg elleni bogyit is, lassan úgyis aktuális, mert márciusban kaptak utoljára. Közben elbeszélgettünk, hogy honnan jött a kutyi, beszél-e angolul, mit csinálunk, szeretünk-e itt, hát nem rémes milyen volt az idei tél? A vizsgálat végén próbálta lekenyerezni a mutyit egy kis jutalomfalattal, de az én féregtestűmet nem olyan fából faragták, nem ette meg, muhahaha :D Le is mérték a malacot, van rajta egy kis felesleg, hiába nem szeret sétálni, kénytelen lesz, mert így nem maradhat.

Most mindenki csendespihenőzik végre, délelőttönként megy a ki-be rohangálás, olyankor szokott a szomszédból átjönni a kis vörös, akinek mindenki nagyon örül, úgyhogy már reggel 8kor verik a teraszajtót a mieink, hogy engedjem már ki őket. Ha kint vagyunk, 10 percen belül megjelenik a kis szaros, akkor megy a pürcögés meg kedveskedés, már nem fél a kutyától se, az meg szerintem azt hiszi, hogy a vörös is itt lakik. Nyalja, szagolja, a cica meg dörgöli magát a kutyához, tegnap a piszok be is invitálta magát a nappaliba, holnap meg már tán kosztolni is átjár.

Na tessék, most meg esik.

Szorgos hétköznapokat élünk az utóbbi időben, mindig kell valamit intézni, de legalább haladunk a dolgokkal.

Múlthéten "ünnepeltük" a fél éves ittartózkodásunkat, azért idézőjelben, mert nekünk nem tűnt fel, hogy már egy fél év eltelt, az ingatlanos küldött levelet, hogy jönne inspekcióra (megint, hát most volt!?) és a szerviz is küldött levelet, hogy vigyük be a békát átnézésre (máris, most vettük!?)

Az inspekció miatt nem izgultam kevésbé, mint legutóbb, most is megvolt a gazolás (bár jelentősen kevesebb, köszönhetően a dudvás embernek, aki elöl kinyírta a gazt, és a járdásoknak*, akik a maradékot is felszámolták), ablakmosás, tűzhely, sütő, szagelszívó, mindenféle szellőzőnyílások, miegymások, egyszóval remekül mulattam, ez mindig szenzációs program.

* kaptunk járdát mi is, a mi oldalunkon eddig nem volt, most van. Szép piros viakolorból van, olyan mint Mo-n a bicikliutak. Kaptunk 2 levelet is a témában, mind a kettő azt állította, hogy 28-án, hétfőn jönnek és bocsi a kellemetlenségért, igyekeznek, ahogy tudnak. Mondjuk különösebben nem izgattam magam, max a kutya miatt, hogy besokkol attól, hogy az ablak előtt tesznek vesznek. 28-án persze nem jött senki, már kezdtem magam hülyének érezni, hogy egy levelet sem tudok rendesen elolvasni, pedig de, csak valamiért a hétfő nem volt jó nap a járda lerakásra. Kedden befutott a brigád, lezártak mindent a környéken, beálltak az utcába 2 teherautóval meg egy kis markolós munkagéppel, én már be se fértem az utcába, mikor jöttem haza. Na, sokat nem voltak itt, másfél óra alatt ástak egy alapot, összepakoltak, elmentek, délután hoztak még egy kis homokot. Másnap (szerda) leköveztek egy kb 10 méteres szakaszt, majd elporoltak :D Ennyiért kár volt a környéket kitáblázni, h road work :) Csütörtökön aztán összekapták magukat a srácok Borisz nagy örömére, ő kikönyökölt az ablakba és nézte a jómunkásembert, aki rakta a kockákat, pár óra alatt készen lettek. Most kisebb lett a senki földje, szebbnek nem mondanám, de legalább nincs gaz.

Inspektor Maren most sem töltött nálunk sok időt, örült, hogy milyen rend meg tisztaság van, mondta, hogy a kertész, aki jött legutóbb, a férje, ennek aztán örültünk, mondtam, hogy nagyon nice férje van és milyen kedves, mert ellátott tanácsokkal a kertet illetően, mire közölte, hogy ő mindig nice férjeket választ :D Kb 5 percet töltött itt (nem túlzok), aztán húzta is el a bélést.
Délután a kocsit vittük szervizbe, ez szintén tartalmas program volt, amíg vártunk meghorgoltam egy almás poháralátétet, meg átbattyogtam a hobbiboltba nézelődni, hogy ne unjam szét magam az autósoknál. A kocsit lemosva, olajcserélve, átnézve adták vissza, semmi baja, úgyhogy örülünk.

Végre jó idő is van, süt a nap, úgyhogy csavarogtunk sokat a környéken, főleg a parton mert már hiányzott a víz, meg oda biztosan tudjuk, hogy lehet vinni a kutyatestű férget rohangálni.

A jó időnek Borisz is örül, kb 2 hete kijárós cica lett és nem akarom elkiabálni, de eddig működik a dolog. Ezelőtt csak úgy mehetett ki, ha én is kint voltam, teregettem, vagy valamit babráltam, de ha bementem, neki is be kellett. Aztán az inspekció miatti gazolás keretében ő is kijött és a szemem láttára akart felugrani a kerítésre, ami olyan jól sikerült, hogy azóta eszébe sem jut ilyesmi. Elrontotta ugyanis az ugrást, és ahelyett, hogy a kerítés tetején kötött volna ki, teljes erőből nekibaszódott a fémlemeznek, ami úgy döngött, hogy összeszaladt a kerület, valamint én is ráüvöltöttem. Azóta nem próbált felugrálni, remekül elvan ezen a 3 négyzetméteres kis területen, remélem így is marad.

Ez a hét az én szakmaelismertetésem ügyintézésével telt. Első lépcsőként ki kellett tölteni egy 300ezer oldalas papírt, amin igazolnom kellett még a tanáraim diplomájának is az eredetiségét, valamint csatolnom kellett fénymásolatokat, fényképet, igazolások tömkelegét és egy üvegcsében szűz lány vérét, áldozat az isteneknek. Természetesen volt egy  igazolványom, ami nem volt meg angolul, így azt le kellett fordíttatni (habár a lényeg valami rejtélyes okból rajta volt angolul, de a kukacoskodást, valamint az ügyintézési díj bukását elkerülendő, inkább lefordíttattuk) ez egy csipet Magyarországot hozott az életünkbe. Ezt az élményt ellensúlyozandó elmentünk tegnap egy JP-hez, aki itt amolyan közjegyzőféleség, odaviszi az ember a fénymásolt vackait, meg az eredeti papírokat, a JP (Justice of the Peace) meg igazolja neki pecséttel, aláírással, hogy látta az eredetit és a fénymásolat mindenben megegyezik, blabla. Neten kerestünk a közelben egy bácsit, odajárultunk, fél óra alatt aláírta, végigpecsételte minden iratomat, megdicsérte az angolunkat, csevegtünk kicsit a cicájáról (persze meg is kellett nyunyurgatni) majd sok sikert kívánt, mi meg elporoltunk. Mindezt tök ingyen, a megbeszélt időben, gyorsan, pontosan :) Most elvileg minden igazolásom, papírom megvan, már csak be kell fizetni és fel kell adni, hajrá hajrá. Jaj :)

Tök jó élményben volt részem ma egy vásárlás kapcsán, már másodszor történik ilyen itt.

Délelőtt felkerekedtünk (Arkadijnak valami szünet van az iskolában és itthon van ő is a héten) mert venni kellett pár apróságot. Elautóztunk a Cheap as Chips-be, ami olyan, mint egy hatalmas kínai bolt, viszont van kerti cuccos részlege, ahol szerettem volna körülnézni. Beszereztem, ami kellett, takarítós cuccokat meg ilyesmiket, majd még körülzarándokoltam, hogy körbenézzek. Az évszázad ajánlata egy ajtóra akasztható akasztó képében jött szembe, ami most és csak most 2.50-re volt leárazva. Majdnem ilyen cuki, mint a képen, csak virágok helyett a bath, felirat olvasható, és kettőötvenért a hülyének is megéri, hát még nekem, a fürdőben soha nincs elég hely a törölközőknek/ruháknak. Ezután a pénztár felé vettük az irányt, hogy fizessünk. Nagyon kis kedves eladónő pittyegteti a cuccokat, majd mosolyogva közli, hogy ennyiannyi.

Van az a szokásom, hogy fejben számolgatom menet közben, hogy mit mennyiért vettem le a polcról és nagyjából mennyit fogok fizetni érte. Ebből már sejthető, hogy nem annyit mondott a pénztáros, mint ami nekem kijött, nézem a kis monitorját, hogy mi mennyibe van, mitől vagyunk 6 dollárral drágábbak. Nézegetek, szólok, hogy hadd nézzem már meg, mert valami nem stimmel, hát ez az akasztós izé kerül jóval többe, mint amennyiért levettem, szólok is, hogy ez izé, meg valami, meg hát na, nem ennyiért vettem le a polcról. Oké, semmi baj, jön a másik kollegina, hogy ellenőrizze az árat, nem találja a cuccot a boltban. Óóó anyám, alig volt kellemetlen... visszabattyogtam, mert kezdett rohadt kínos lenni, hogy ott álldigálunk, meg el is bizonytalanodtam, hogy biztos benéztem az árat és hülyét csinálok magamból 6 dolcsi miatt.  Na, megtaláljuk a polcot az akasztókkal, mutatom az eladó macának, meg magyarázom, hogy hát itt az árcetli, de nincs ráírva, hogy melyikre vonatkozik, azt hittem mindre. Merthogy 2 féle volt, egy bénább, az volt leolcsósítva, és egy fenszibb, én meg ebből vettem, viszont az árcetli nem jelezte, hogy melyik van leárazva. Mondtam is az eladónak, hogy bocsi, ezt én néztem be és veriszori, mire mondja, hogy nyugodjak le a picsába nyugi, mert benéztem ugyan, de a cetli nem egyértelmű, úgyhogy mindjárt megnézik a számítógépben és az majd megmondja. Itt furán néztem, hiszen amikor az árát pittyegtetik, akkor ugyanabból az adatbázisból böffenti ki a gép az árat, hát nem tudom ez mitől változna, mindegy, visszamentünk a pénztárhoz. Vacakolás, a két pénztáros tanakodik, majd megegyeznek, hogy az ár kiírás valóban megtévesztő. Hívták a boltvezetőt, vázolták a helyzetet, majd mosolyogva, sűrű elnézéskérések közepette odaadták olcsóbban az akasztókát. Én meg néztem, hogy még ők kérnek bocsánatot a kellemetlenségért... hát jól van, semmi baj, nem haragszom :D

Pici dolog ez, de mégis jól esett, hogy nem ordították le a fejem, nem pömpögött senki, hogy nem halad a sor és civilizáltan el lehetett intézni. Ugyan ez volt nagyjából az IKEÁban, amikor az ágyneműt vettük, és pár hónapja az Office Works-ben, ahol véletlen rossz árat tettek egy dobozra, ami azt hirdette, hogy minden 1 pénz, ami benne van, így lett 8 dolcsis tolltartóm 1-ért. Ott is szemrebbenés nélkül odaadták olcsóbban, amennyiért találtam.
Nagyon más itt a vásárlókhoz való hozzáállás, tetszetős :)

Amúgy, amiért mentünk, azt persze nem kaptunk :D

Nem tudok aludni, mert megint taknyos vagyok, meg betegecske, én nem tudom mi a túró van velem idén decemberben, de eddig tán 5 napot ha egészséges voltam. Ezt már nem lehet az oltásra fogni, gondolom nem tett jót a hidegben mászkálás, mikor a Szarjankót kerestük, abban reménykedem, hogy ez most nem tart el 2 hétig, bár a futkosásnak most a karácsony miatt úgyis lőttek, mert zárva a terem. Na nem mintha az utóbbi időben olyan csodásan ment volna, igazából tán még sose ment ilyen szarul, hiába, a betegség böjtje.

Pénteken voltam bent a melóhelyen, karácsonyi bulit tartottunk, ajándékoztunk, ettünk-ittunk, meg röhögtünk sokat. Kivételesen nem csipsz és süti volt a menü, hanem a kislányok hoztak salátákat, meg sajtot, csak nekem felejtettek el szólni, úgyhogy ilyesmivel nem készültem :D Mindegy, mert sütit úgyse sütöttem a Boriszkaland miatt, de délelőtt fasírtot kisütni jó lett volna, az csúszott volna a majonézes salik mellé. Sebaj, így is felüdülés volt és nagyon jól esett a zöldség a csipsz helyett. Az ajándékozás jól sikerült, nem azért de rémesen büszke voltam magamra, mert több ajándékötletet is adtam a lányoknak, amit meg is fogadtak, és volt is nagy sikoltozás, meg örömködés, hogy jaaaj pont ilyet akartam, meg jaj de klassz :D Jó érzés volt, pedig nem is én adtam :) Az én ajándékomnak is örültek, pedig az sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Először vettem egy olyan üveget, (a fél lityis verziót, ami valamiért nincs a honlapon), ami nem néz ki annyira befőttesnek, gondoltam kidekorálom valahogy és megtöltöm mindenféle jóval, ami az elgyötört kezeknek jól esik. Körömágy ápoló olaj, kézkrém, körömreszelő, lakk, körömmatrica, ilyen lányos dolgok, mert akit húztam nagy körömfestegetős, szereti az ilyesmit.
Persze az üveg kicsi lett, a magassága volt kevés és nem tudtam rátenni a fedelét, ha beletettem mindent, ahhoz meg kicsi volt minden szempontból, hogy fektetve legyenek benne a cuccok, meg úgy bénán is nézett ki, úgyhogy a garázsban túrtam rendes befőttest. Nem olyan szép, de a célnak megfelel, feldíszítettem hópelyhes kontúrmatricával, szalagokkal és azt hiszem egészen jól sikerült, került mellé még pár apróság, és úgy láttam tetszett a kolleginának :) Jó kis karácsonyozás volt, szeretek visszajárni, úgy látom tényleg örülnek, én is örülök nekik, mikor búcsúzunk mindig kérdezik, mikor jössz megint? :D

Karácsonyozás után elszaladtam még pár helyre Arkadij ajándékáért, meg felhívtam a dokit is, hogy tudok-e aznap menni, az elmaradt randevúnk helyett, aranyosak voltak, mert beszorítottak a táncrendbe. Így lett 3 felesleges órám, amit nem tudtam mivel tölteni, hazamenni nem lett volna értelme, mert mire hazaértem volna kb fordulhattam is volna vissza, és annyira nem volt kedvem mászkálni se. Ténferegtem a Blahán, bementem a Müllerbe, szeretek oda járni, mert annyi mindenféle cucc van és jó kis időpocsékolás, most is elszaladt egy óra a semmivel, venni se vettem semmit (HŐS vagyok). Utána beültem a Mekibe olvasni, vicces volt, mert 2 egyetemista csajszi ült le mellém és az egyik éppen Sydney-be készült a faszijához, meg angolt tanulni és be volt szegény szarva. Nem akartam beleokoskodni nekik, így nem szóltam semmit, olvastam tovább, meg magamban vigyorogtam :) Olyan érdekes ez, biztos érzékenyebb vagyok erre az Ausztrália témára, de tényleg mindenhol szembejön.

A doki is lesokkolt, én voltam az utolsó és menet közben Arkadij is befutott értem, hogy ne kelljen buszoznom hazáig, beszélgettünk Ausztráliáról is sokat, meg a végén a doki a nyakamba borult, hogy sok sikert kíván, meg puszi meg vigyázzunk magunkra. Néztem is, hogy tán el is sírja magát :D Jó, szemét vagyok, igazából nagyon jól esett, aranyos doki nagyon és az a fajta, akihez ragaszkodik az ember, nem örülök, hogy nem tudom magammal vinni.

Tegnap állatorvosoztunk megint, anyósom cicáját vittük UH-ra, nagyon úgy fest, hogy nincs semmi baja a cicának és azért nem eszeget, mert a fogínye be van neki gyulladva, és ez, meg a 2 műtét egymás után okozza hogy lefogyott kicsit. Most szigorúan mérni kell a kajáját, hogy mennyit eszik egy nap, meg kap a fogára gyogyit, meglátjuk. Mindenesetre a kedve jó, játszani játszik, már fut, szalad, ugrik, csak fel kell hizlalni.
Állatozás után családoztunk, átjött Arkadij tesója konyhatechnikai továbbképzésre (hogyan kell töltött káposztát csinálni) beszélgettünk, röhögtünk és felzabáltuk a savanyúkáposzta készletet :) Jó volt, valamiért tök ritkán találkozunk és olyankor is valaki mindig rohan, rég nem beszélgettünk ennyit.

Ma másik tesózás lesz a progi, meg takkerolás, utolsó kimaradt cuccok megvásárlása, aztán holnaptól sütés főzés :) A gyümölcskenyeret nagyon várom, általában még ki se hűl, de már nincs egy morzsa se belőle.

Nem írtam ezer éve pedig lett volna mit.

Először is, voltam színházban, 100 év után újra, és amennyire nem volt kedvem menni, olyan jól éreztem magam. Felhívtak a volt kolléganők, hogy nincs-e kedvem, menni, én meg első lányos zavaromban rávágtam, hogy dehogy nincs, pedig dehogy volt :D Egyrészt a Crown elvitte az összes ruhámat, de ezalatt szó szerint az összeset értem, mackónadrágok, egy trottyos farmer és játszós pulcsik vannak csak itthon, továbbá papucs és futócipő :D Ebből válogass színházbamenős szerelést. Szerencsére nem volt puccos a színház, mondták is a lányok, hogy nem kell szépen kiöltözni, egy nadrág meg szép felső elég... hiába mondtam, hogy nincs szép felsőm, leginkább semmilyenek vannak :D Mindegy, mondtam nekik, hogy szakadtan jöjjenek ők is, akkor nem lógok ki, és azért megoldottam a dolgot.
Az előadás nagyon jó volt, főleg az eleje, mert az egyik színész bent ült a nézők között és onnan kommentálta az előadást, többen pisszegtek rá, meg nézte mindenki ki ez az őrült, aztán jött a jegyszedő is hogy húzzon kifelé, ne zavarja a többieket, mire lerohant a színpadra, hogy ez a mai modern színház egy nagy szar! és durr, rádőlt a díszlet :D Persze a díszletfalon volt egy ablak, és a színész épp az ablakba állt be, szóval nem esett rá semmi, de én ezt az egészet úgy megettem, leesett az állam, 3 sorral lejjebbről küldték vissza. Ezt néztük, nekem tetszett, vicces volt, meg elgondolkodtató, és picit magamra is ismertem benne, bár ebben a családban nem én vagyok a sorozatrajongó :)
Nagyon jól éreztük magunkat, nevettünk sokat, mondták a lányok, hogy hiányzom nekik, persze ők is nekem, de a környezet egyáltalán nem. Aztán kitalálták, hogy legyek benne a karácsonyi húzásban, meg csináljunk mikulás bulit is előkarácsonynak.

Így aztán mikuláskor becsattogtam hozzájuk, sütöttem narancsos-csokis és málnás-citromos muffint, és az iszonyú orkánban bemásztam a belvárosba. Bent kicsit vegyesen éreztem magam, egyrészt iszonyú jól esett, hogy hívtak, miattam újrahúzták az ajándékozást, pedig mondtam, hogy nem kell, mert nem történik semmi, ha én nem vagyok benne, úgyse dolgozom ott és kivételesen így is gondoltam, nem csak udvariaskodásból mondtam, jól is éreztem magam bent, röhögtünk sokat, meg akikkel több időt dolgoztam együtt, rajtuk láttam, hogy tényleg hiányzom. Másrészt viszont már nem vagyok update a poénokkal, meg a mindennapi eseményekkel, aktuális pletykákkal se vagyok képben és olyan szar, hogy egy fél poénhoz, hogy értsem, 10 perc előképzés kell. Nyilván ez egy természetes dolog, de ettől még furcsa. Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és várom az ajándékozást is, kíváncsi vagyok engem ki húzott :)

Három napja próbálom megírni ezt a bejegyzést, több kevesebb sikerrel. Annyira sok minden történik most megint egyszerre, hogy csak kapkodom a fejem és reménykedem, hogy minél előbb túl leszek rajtuk.

Hajaj, azt se tudom hol kezdjem, talán az elején...

Először is, túléltem a laktózérzékenységi vizsgálatot. A laktózivós napon semmiféle tünetet nem produkáltam, és a fújkált eredményeim is tökéletesek voltak. Az eredményes papír nekem sokat nem mond, mert csak számok vannak rajta, meg az a mondat, hogy normális laktóz felszívódás. Most várok, mert a gasztrós néni nem rendel ebben a hónapban már, kell kérnem egy időpontot, úgy örülök, mert tutibiztos gyomortükrözésre fog küldeni. Inkább nem is gondolok rá, mostanában úgyis mindenféle halálos kórságokat vizionálok.

Pénteken egésznapos vásárlásra mentem, nem annak terveztem, de az lett. Szombaton volt apuék esküvője és arra kellett valami ruhát szereznem. Találtam is, de persze kellett cipő is, meg harisnya, és ez normál esetben nem is lett volna 4 órás program, de sikerült belefutnom a Glamour napokba és mindenhol fürtökben lógtak az emberek, egymást taposták egy-egy pólóért, komolyan mondom ijesztő volt. Aztán persze a próbafülkénél kígyózó sorok, a pénztáraknál ugyanez a köbön. Emellé még 43 fokos hőség, én persze beöltözve, mert kint meg hideg volt, őszintén mondom, utáltam minden percét ennek a vásárlásnak. A végén azért sikerült mindent szerezni, de akkor is, blöeee, most vagy egy évig nem akarok ruhát venni. Főleg szép ruhát nem :D

Szombaton délelőtt állatorvosnál kezdtünk, anyósom cicáját vittük, nagyon furcsán járt, nem akart a hátsó lábára állni rendesen. A doki nem talált nála semmit, így hazaengedett minket. Ezután elhúztunk az esküvőre, ami a vártnál jobban sikerült. Sok olyan ismerőssel találkoztam, akik gyerekkorom óta ismernek, de nem találkoztunk legalább 10 éve, és bevallom borzasztóan féltem, hogy jön majd az ilyenkor szokásos, jaaaj milyen nagyot nőttél, kész felnőtt vagy, óóó  férjhez mentél, aztán meg a sértődés, hogy nem hívtam meg őket (hiszen nem tartjuk a kapcsolatot), meg majd megy a kioktatás a kivándorlással kapcsolatban, meg hogy örökre megyünk-e, meg az összes többi ilyen kínos kérdés, és szituáció, amire rohadtul nem vágytam. Szerencsére nem volt ilyen, egyedül a nagynéném kérdezgetett, őt valamiért nagyon izgatja, hogy megyünk, nem igazán értem, miért, mert eddig se beszéltünk nagyon, ezután se fogunk, szóval érthetetlen ez a nagy érdeklődés hirtelen.
A szertartás szerintem szép volt, a lagzi nyugis, beszélgetős, nevetgélős, végülis jól éreztem magam és sokkal jobban alakult, mint számítottam. A lelki részét meg majd kialszom, elég furcsa érzés volt a saját apám esküvőjén ülni.

Vasárnap délelőtt állatorvoshoz mentünk megint, ezúttal a mi öregebbik cicánkat vittük, akinek feldagadt a fél feje, mintha méh csípte volna meg. A doki azt mondta, hogy tályog van a fején, ki kell nyitni. Szuper, bekábította a cicát, kitisztította a sebét, aztán jöhettünk is haza, itthon mosogatni kellett neki, meg antibiotikummal tömni. Most már jól van, kiürült szépen a tályog, szegény a leborotvált fejével meg a nagy vágással a pofáján olyan, mint Frankenstein macskája. Délután kivártuk, hogy a macska teljesen visszajöjjön az LSD trip-ből és mikor már észnél volt leléptünk Péterékhez bandázni. 100 éve próbálunk találni egy időpontot, ami mindenkinek oké, végre sikerült és nagyon jól éreztük magunkat, sokat röhögtünk, meg beszélgettünk.

Hétfőn már nem is emlékszem mit csináltunk, nesze nekem halogatás.

Kedden vásárolni mentünk, meg ügyeket intézni, többek között visszakártyásítottam a mobil előfizetésem, mert nem használtam ki az előfizetést, viszont cserébe minden hónapban egyre több lett a telefonszámlám, holott az alap lebeszélhető összeget se beszéltem le. Rendes volt a pasi a T-mobile-nál, csak egy kicsit próbált győzködni, de mondtam hogy nincs szükségem előfizetésre és hosszútávon úgyis a kártyás kell. Utána hazafelé beszaladtunk a Hervis-be, apa mondta, hogy nagy leárazások vannak a bicajokra, gondoltam körülnézni még nem kerül semmibe. Na, ez igaz, de aztán sajnos elkövettem azt a hibát, hogy egy cangira rá is ültem és kicsit bicajoztam az üzletben, innentől meg nem bírtam magammal. Egy ideje agyalok rajta, hogy kéne venni bicajt, mert Adelaide-ben rengeteg embert láttunk bringázni és sok helyen van biciklis sáv az utakon, mikor ott voltunk teljesen bezsongtam, hogy én itt bicajjal akarok közlekedni (Bp-en is próbálkoztam vele egy időben, de a Nagykörúton nem annyira volt komfortérzetem a kocsik között). Szóval az elhatározás megvolt, már csak a megfelelő drótszamarat kellett megtalálni, de ahova először mentünk, ott nem volt semmi, ami tetszett volna így hazajöttünk. Itthon rátapadtam a netre és a Hervis katalógusára, ahol ki is néztem pár típust, ami tetszett, pár telefon és indultunk anyósommal a Mammutba-n lévő üzletükbe. Az ottani eladó nagyon bunkó volt, meg a felhozatal is elég gyér volt, hamar mentünk is tovább. Igazából nekem úgy elvette az eladó a kedvem, hogy haza akartam menni, csak anyósom mondta, hogy az Árkád hazafelé úgyis útba esik, oda még menjünk be. Így is történt, és milyen jól tettük :) Egy szuperkedves eladó volt ott, beállította nekem a kinézett cangit, kipróbáltam, virultam és mivel tesóm is (őt szakértőnek vittem, 3 évig volt biciklis futár és ő kicsit komolyabban nézi a bringákat, nem csak úgy, hogy deszéppiros, eztakarom! :D ) rábólintott, megvettük a kis aranyost.

Szerdán délelőtt lázban égtem, vártam a delet, akkor lehetett menni a cangiért, úgy volt, hogy szépen hazatekerek az Árkádtól, de az időjárás közbeszólt. Ordenáré, gusztustalan idő volt, szakadt az eső egész nap és szeled, hideg idő volt, így meg kellett várni anyósomat, hogy hazaérjen, mert csak az ő kocsijába fért be a járgány. Délután el is hoztuk, aztán szaladtunk tovább állatorvoshoz az ő cicájával megint.
Morisz szombat óta sántikált ugye, és úgy tűnt egyre vacakabbul van, anyósom felvette a kapcsolatot a cica tesójának a gazdijával, és kiderült, hogy a tesócicának fejlődési rendellenessége van, ami miatt már 2x műteni kellett. Ennek akartunk utána járni Morisznál is, meg hogy miért sántikál. Nagyszerű híreket kaptunk az állatdokitól: a cicának mind a 2 csípőízülete defektes, a csonton belül van egy növekedési zóna, ami porc szerű szövet és idővel elcsontosodik (ez az embernél is így van) de Morcsinak nem csontosodott el, le is vált neki a csontról. Ez a csodálatos fejlemény ráadásul mind a 2 csípőjében megtörtént, és ha ez még nem lenne elég, az egyik térdében elszakadtak a keresztszalagok, valószínű a nyomi mozgás miatt, amivel a csípőjét próbálta védeni. Szegénynek őrült fájdalmai vannak, úgyhogy a doki azt mondta pénteken mindenképpen műteni kell. Öröm az ürömben, hogy ez a csontosodási gond csak a csípőjét érinti és ha megműtik mind a két oldalt, onnantól megint üzemképes lesz a cica és boldogan élhet még 15 évig. Amin izgulhatunk még, hogy nem tudjuk, hogy Borisznak is van-e ilyen baja. Nem testvérek, de ugyanattól a tenyésztőtől van. (azt mondta a doki, hogy ez egyértelműen tenyésztési hiba, hogy egy alomnyi cicának ugyanaz a baja, ez az aljas rohadék tenyésztő remélem a pokol egy külön bugyrában fog elrohadni)
Borisznál azért is para, mert őt vinni akarjuk, és ha ott jön elő ez a gond, akkor fogalmam sincs mi lesz, mert ez itthon se két fitying, gondolom kint ennek a csilliószorosa, ráadásul nem is ismerünk ott állatorvost, és ez nem egy sima mezei műtét, amit minden sarkon megtudnak csinálni, mint mondjuk egy ivartalanítást. Mi van, ha kivisszük, aztán ott nem tudjuk neki a megfelelő ellátást biztosítani, mert nincs rá pénz, vagy mert nincs olyan doki, és csak szenved, meg lenyomorodik? :(
Megkérdeztem a dokit és azt mondta, hogy vigyük be, megvizsgálja és megröntgenezi és akkor okosabbak leszünk, mert nagyjából látszik, hogy hol tart neki ez a csontosodási folyamat. Sajnos nem lehet 100%-ig kizárni a dolgot így sem, de legalább valami. Ettől most aztán kivan az egész család, halálra aggódjuk magunkat a macskákért :( Tuti nekem nem kell gyerek még egy jó darabig, ettől is őszülök elég rendesen.

Húzom, halasztom, tolom, halogatom, elodázom, elnapolom a blogírást, pedig utálom, ha eltelik egy csomó nap és a felére nem emlékszem, hogy mik történtek aztán meg egy összecsapott post lesz belőle, mint ez is példának okádék.

Az előző hét teljes egészében a felmondásról, búcsúzkodásról szólt. Furcsa érzés volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz eljönni. Elköszöntem mindenkitől, akivel jóban voltam, többeket megríkattam, a péntek volt a legrosszabb, ott már nekem is eltörött a mécses. Sajnálok mindenkit, akit "otthagytam" és lelkifurkám is van miattuk, úgy érzem csomó mindenkit cserbenhagytam, lesznek, akik hiányoznak majd.

Vidámabb dolgok is történtek azért, összefutottunk Ágostonnal és Yserahval kicsit bandázni, enni, mesélni, vasárnap pedig lovagolni voltunk Arkadijjal :)

Úgy történt, hogy a gyárban a kisfőnök egy lovardában is dolgozik és már régóta nyaggattuk, hogy mikor megyünk lovagolni. A vasárnapban állapodtunk meg, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat és elautóztunk a lovardába. Igazából nem beszéltünk meg semmit, hogy mit fogunk csinálni, én már azzal tökéletesen ki lettem volna elégítve, hogy simókázom a lovakat, meg tömöm beléjük a répát és az almát, de a kisfőnök ennél tartalmasabb délutánt szervezett. Felváltva ültünk fel a lóra, futószáraztunk és mindenféle feladatot kellett csinálni, ami fejleszti az egyensúlyérzéket, meg megtanulunk együtt mozogni a lóval. Nagyon nagyon régen lovagoltam utoljára, kb, mintha sosem ültem volna, állatira fostam. Már attól beszartam, amikor a kisfőnök előhozott egy akkora batárnagy lovat, mint egy elefánt, viszont nyerget nem tett rá, csak szivacsot, meg valami hevedert kapaszkodókkal, amit a lovastornákon használnak. Arkadij volt a bátrabb, ő ment előre, egy jó 20 percet lovacskázott, csinált mindenféle gyakorlatot. Mondjuk amikor menet közben kellett körbeforognia a lovon, meg feltérdelnie a mozgó ló hátára, azt hittem leájulok a padról, hogy én ma özvegy leszek (Arkadijnak híresen klassz az egyensúlyérzéke, egy sámliról képes leszédülni). Nem lettem özvegy, túlélte és nagyon ügyes volt, jobban csinálta, mint én, és sokkal bátrabb volt.

Ezután jöttem én, először még nagy volt a pofám, amíg állt a ló, de ugye el is indult alattam, én meg kapaszkodtam az életemért. Később persze belejöttem, de irtó furcsa volt, hogy mennyire be tudtam parázni attól, hogy gyök kettővel elindult alattam a ló, később meg az ügetésnél úgy éreztem, hogy veszettül száguldunk, pedig nagyon kis rendes lovacska volt, alig döcögött, egy sétáló kutya leelőzte volna. Csináltunk mi is mindenféle gyakorlatot, a végén még vágtáztunk is 2-2 kört, komolyan mondom az utóbbi időben ez volt a legkatartikusabb élményem, akkor már nem féltem :D 

Nagyon klassz délután volt, minden percét élveztem, simogattunk disznót, drukkoltunk az egerésző macskának (sikerrel járt), kutyáztunk, lovaztunk, állati jól éreztük magunkat. Meg is beszéltük, hogy megyünk máskor is, már ha túlélem ezt az iszonyú izomlázat, ami van a combomban, meg a seggemben, hátamban, mindenemben. 

Ma voltam bent hivatalosan utoljára, 2 órán keresztül futkostam aláírások után, hogy nincs semmiféle tartozásom, mire sikerült a munkaügyis előadóhoz is eljutni, és egymillió példányban aláírni a kilépő papírokat. Utána visszamentem a lányokhoz, éppen úgyis ebéd idő lett, kicsit még beszélgettünk, meg vihogtunk. Olyan üresség érzés van most bennem, tudom, hogy holnap már nem kell mennem dolgozni, és csomó minden miatt jobb, hogy már most eljöttem, de mégis van bennem egy kis rossz érzés, hogy még maradhattam volna, meg azért rendszert vitt az életembe a munka. 

Érdekes és egyben furcsa napom volt ma. Reggelt becsattogtam, kinyomtattam a felmondásomat, aztán átmentem a főnökhöz, aláírattam vele, hogy áldását adta a távozásra, aztán mentem a főfőnökhöz, 9-re volt időpontom. 9-kor persze sehol senki, egy órát vártam rá, mire befutott. Kezébe nyomtam a papíromat, próbált lerázni, hogy majd elolvassa, majd aláírja, de nekem ugye kellett a válasz, hogy elenged-e október 1-től, vagy sem. Végül elengedett, aláírta, nem kérdezett semmit, annyit mondott csak, hogy sajnálja, hogy elmegyek, de nekem biztos sokkal jobb lesz, a viszont látásra.
Ezután visszabattyogtam, hogy dolgozni is kellene egy kicsit, bár olyan furcsán éreztem magam, fél lábbal már kint, hiszen ez az utolsó hetem a munkahelyen.
Elköszöntem egy nővértől, nagyon csodálkozott, sajnálja, hogy elmegyek, meg kérdezte, hogy ez komoly-e :D Mint a halál, majdnem pityergett is, aranyos volt, nem gondoltam, hogy így megszeretett, mert soha semmi jelét nem adta, nem az az összeborulós, ölelgetős fajta.
Ebéd után elmondtam a lányoknak, na ott volt minden. Csodálkozás, hüppögés, sírás, kisebb sokkok. Azon csodálkoztak nagyon, hogy másfél éve tervezzük, szervezzük és nem szóltam róla, azt hitték, hogy nyáron annyira tetszett Au, hogy kimegyünk :D Sokat kérdezgettek, meséltem, úgy láttam, hogy megértik, csak váratlanul érte őket, pláne így hogy már csak ezen a héten vagyok. Mondjuk ezt én se így terveztem, de így alakult.
Jó érzés, hogy most már mindenki tudja, én nem vagyok túl ügyes ezekben a bejelentéses dolgokban, nem kell figyelni, hogy nehogy elszóljam magam.

Sose gondoltam volna, de egy kicsit fáj a szívem ezért a munkahelyért, pedig nem indult szépen, és most se mondanám álmaim állásának. A közösség nagyon jó, én mindenkivel jól kijöttem és így azért a legalja munkát is el lehet viselni. Egy darabig :D

Olyan sok minden máshogy alakul, mint ahogy tervezi az ember, annyiszor elképzeltem már, milyen lesz, amikor felmondok (vonatkozó filmjelenet), de valahogy a valóság mindig jobb. Bár a fenti jelenetet a British Councilnál még eljátszom, amint sikerült az angol :D

Nem egy szép nap a mai sajnos. Igazából, ha őszinte akarok lenni, éreztem, hogy nem lesz az, de remélni mindig lehet. Ebből már egyértelmű, hogy nem sikerült a vizsga, vagyis nem úgy, ahogy szerettem volna. Sajnos semmivel sem lettem okosabb, sőt ha lehet, még inkább elbizonytalanodtam, hogy tudok-e egyáltalán angolul, vagy sem. Nem akarom részletezni, de ritka szarul sikerült, és mindez olyan váratlanul ért, mintha legalábbis kaptam volna 2 pofont és leöntöttek volna jeges vízzel. Úgy jöttem el a vizsgáról, hogy akár meg is lehet, most azt érzem, hogy ez sose lesz meg, és hogy tulajdonképpen egy felfuvalkodott, nagyképű hólyag vagyok, hogy valaha azt gondoltam, hogy ez sikerül. Holott tudom, hogy ez az érzés egy baromság, de ettől még rém nyomorultul érzem magam. Azt sajnálom a legjobban, hogy két hete ezen szorongok, ezen a héten aludni se tudtam már, minden nap 4 körül fent voltam már, az eredményt is hajnali 3-kor néztem meg. Megérte ennyit izgulni rajta, pfff. 

Délelőtt felhívtam a főnököt, hogy tud-e rám szánni 10 percet az életéből, szeretnék vele beszélni. Kérdezte, hogy baj van-e, kis híján elsírtam magam, hát hogyne lenne... persze neki nem mondtam semmit, minek, ehhez semmi köze, dehogy van baj, jó, akkor gyere most. Át is csattogtam, ültem nála vagy 20 percet, nagyobb forgalom volt, mit egy pályaudvaron, aztán mikor sorra kerültem vázoltam a helyzetet. Nem mondhatnám, hogy örült, de nem rám haragudott, hanem a helyzetre, hogy marha sok macera van azzal, hogy új embert kell felvenni. Nem emberből van hiány, mert nem túlzok, kb 40 ember áll azonnali kezdéssel a helyemre, csak a gyárral megvívni a csatát, betanítani, elrendezni őket már nagyobb szívás. Mondta, hogy többen mennek külföldre, és sokuktól megkérdezi, hogy biztos-e a dolgában, de nálam nem kérdezi meg, mert ez nem egy megkérdőjelezhető döntés, ilyen egyszer van az életben, élni kell vele. Jól esett, amiket mondott, megköszönte, hogy szóltam neki (és nem a felmondópapírommal mentem, hogy itt írd alá), én is megköszöntem, hogy ott dolgozhattam. Aranyos volt, mert mondta, hogy 2015-ben Sydney-ben lesz a szakmai világkongresszus, csináljak helyet addig és reméli ott találkozunk :) Jó hangulatban váltunk el, ettől is féltem kicsit, aztán mégis jól sült el. Kifelé menet még kértem időpontot a főfőnökhöz is, hogy hétfőn ha megyek a felmondásommal, akkor egy körben alá tudjam íratni mindenkivel. Hétfőn még kiborítom a kolleginákat is, csak a kisfőnök tud róla, hogy megyek, lesz öröm, alig várom.

Délután Arkadijjal elcsattogtunk könyveket pakolni, illetve ő pakolt, én meg csendben agonizáltam, további halmok kerültek ki a dobozokból, hogy nem kellenek, már csak itthon maradt néhány milliárd könyv, amit át kell nézni.

A múlthét se volt semmi, ha a tempóját nézzük, azt hittem nem lehet alulmúlni, de tévedtem. Soha véget nem érő végtelen napok, csak úgy vonszolja magát, cammog előre ez a hét is.

A múlthét volt a közvetlen kolléganőm utolsó hete, ami nagyobb részben jó, kisebben rossz. Nagyobban azért jó, mert ezzel a csajszival nagyon furcsa kapcsolatom volt, sose szerettem, viszont elviseltem és jópofát vágtam hozzá, mert muszáj volt együtt dolgozni. Úgy tűnik ez olyan jól sikerült, hogy szerinte fene jó barátok lettünk, legalábbis erre enged következtetni, hogy élete minden apró cseprő hülyeségéről részletesen beszámolt nekem, ami valljuk be rohadt fárasztó volt. Emiatt igencsak megörültem, amikor felmondott, pláne amikor azonnali hatállyal el is engedték, virult a fejem. Kaptam viszont magam mellé egy új lányt, aki nagyon kis aranyos, de hát tök kezdő (tudom, én is voltam az, és ha minden jól megy akkor nemsokára megint leszek) amivel nincs is baj, csak most érzem, hogy azért jó dolgom is volt, amíg a másik csajszi itt volt. Mindenki csinálta a maga dolgát, most meg furcsa nekem, hogy én vagyok a felnőtt, a tapasztalt, aki már 2,5 éve itt dolgozik, aki már tudja hogy mennek a dolgok a gyárban. Furcsa nagyon, de igyekszem jól elmutogatni az új lánynak a dolgokat, hogy mit hol talál, kit hogyan kezeljen, hogy könnyen menjen neki a beilleszkedés, legalábbis könnyebben, mint nekem anno. Most jön a csak :D Csak annyira fáraszt, de annyira... Lélekben már régen nem a munkahelyen vagyok, már nem érdekelnek a mindennapi harcok az osztályos kollégákkal, ugyanakkor azért muszáj képben is lennem, mert ha hamarosan lelépek, akkor azt sem szeretném, hogy az új lányt úgy hagyjam ott, hogy azt se tudja szegény merre van arccal előre.
Ráadásul nem csak az új lány miatt vannak nehezebb napok, mert őt csak tanítani kell, meg elnavigálni, de a régi kolléganő úgy lépett le, hogy el se köszönt a nagy többségtől, akik most értetlenül állnak a helyzet előtt, amikor odaállítok eléjük, hogy sziasztok, bemutatom az új kolleginát... hogy a régi hol van, felmondott, mikor, tényleg, és mit csinál, és izé és bizé... angolosan távozott, én meg magyarázkodhatok miatta, hát ettől sem sokat lépett előre a népszerűségi skálán nálam. Nem azt mondom, hogy mindenkit a keblére kellett volna ölelni és könnyes szemmel a fülükbe súgni, hogy hiányozni fogtok, de azt gondolom, hogy akikkel az ember együtt dolgozik 3 évet, akármilyen is a kapcsolat azalatt az idő alatt, tán illik elköszönni.
A napjaim nagy része így most kérdések megválaszolásával telik, meg magyarázkodással, és amikor végre van 10 perc kérdés mentes időszak, akkor dolgozom egy kicsit :D

Nagyon kellemetlen az is, hogy a régi kolleginát nem csak én nem szerettem, hanem lassan úgy tűnik, hogy 2-3 emberen kívül senki sem, és a végtelen panaszáradatot hallgatni se túl felemelő, hogy kinek mi baja volt vele. Csak tudnám miért én hallgatom ezt is... így most egyik szemem szomorú (neeem, nem sír a régi után! :D ) a másik nevet, de időnként rém fárasztóak a délelőttök és rohadt lassan is telnek.

Közben szervezkedünk tovább, kértünk árajánlatot a Crowntól, ez nagyon vicces volt. Arkadij mondta, hogy neki az egyik tanítványa valami másik céggel viteti a cuccait, akik jobbak, olcsóbbak, szebbek, okosabbak, gyorsabbak, mint a Crown, és ő azért kér tőlük is ajánlatot, de nincs meg a számuk. Mondtam neki, hogy amíg válaszol a tanítványa, meg előkerül a telefonszám, addig hívhatná a Crown-t is, mert az ajánlatkérés még éppen ingyér van. Hát jó, hívja... kerek egy órát fecsegett a magyar kapcsolattartóval, majd mikor végre valahára letette, közölte, hogy ő nem akar senki mással beszélni, neki ez a faszi és ez a cég kell :D Mondhattam volna, hogy én megmondtam :D A hétvégén így most pakolászunk tovább, megpróbáljuk a könyveket összeszervezni, az a legnagyobb tétel, és nagyjából megsaccolni, hogy mennyi cuccunk lesz.

Elvileg holnap beszélek a főnökkel is, hogy na akkor én is balra el, és hétfőn viszem a felmondásom, kíváncsi vagyok mit fog szólni :) Örülni remélem nem fog :D

Nagy nap ez a mai :) Úgy alakult, hogy ma színt vallottam a munkahelyen előre meg nem fontolt szándékkal, mondhatnám az események szerencsés alakulása folytán csodásan tökéletes alkalmam nyílt erre.

Az történt, hogy a közvetlen munkatársam felmondott ma (vagyis nagyon szeretett volna, de szarul írta meg a felmondólevelet és a főnökség nem fogadta el, plusz a főfőnök nem is volt bent, hogy aláírja, vicces). Bejött reggel, kérdeztem tőle, hogy a jövőben tervezett egyik megoldandó problémával mi lesz, hogy lesz, mire ő így elkezdett hebegni habogni, hogy halasszuk el, meg ne kezdjünk bele, mert több okból is felejtős. Kérdeztem, hogy milyen okokat tud felsorolni, azonkívül, hogy egyikünknek sincs hozzá kedve? Akkor mondta, hogy hát a kisfőnöknek akart szólni először, de hát hogy ő tulajdonképpen a felmondását hozta ma be. Ó, igazán?- mondtam én. És nagyjából ennyiben is hagytam a dolgot, valahol számítottam rá, mert ezt már pedzegette régebben, de nem vettem komolyan, mert már volt ilyen felmondós rohama, aztán sose volt belőle semmi. Persze attól, hogy nem mutattam túl nagy érdeklődést majd szétvetette az ideg, azért csak elkezdett mesélni. Hogy felmond, mert hazaköltözik. Nocsak, ez új, tán csak nem valami dráma van? Nem, nincs, csak hazamegy mert be akarják indítani a faszijával a saját vállalkozásukat... éttermet nyitnak...mert a pasinak ez az álma... Kérdeztem, hogy azért ezt jól meggondolták-e, mert ha a vonat elé ugranak az egy gyorsabb és fájdalommentesebb formája az öngyilkosságnak, de le lettem hurrogva, hogy tudja mit csinál. Persze, nem ismerem a fasziját, nem tudom, hogy neki mennyi tapasztalata van a vendéglátásban, de gyanítom nem sok, tekintve, hogy nem abban dolgozik, és a kollegina sem, sőt a kollegina családja sem, de ez nem rám tartozik, nem is az én ügyem, not my circus, not my monkey.
Később befut a kisfőnök is gyanútlanul, jól le is támadta a kollegina, hogy hát hozott valamit, a felmondását. Kicsi hatásszünet, a kisfőnök azt hitte hülyéskedik, aztán jön a jaj de miért, mi lesz stb, vendéglátós lemez újra pörög. Ez a rész engem már nem nagyon érdekelt, nyugisan üldögéltem a kis fotelemben, lökögettem a candy crush saga-t a telefonon, amikor előszednek engem is, hogy engem ez nem ráz meg különösebben... vigyorgok, hogy hát nem, tényleg... őő hát izé, számítottam rá, nézek közben ártatlanul.
Aztán csak nem akartak leszállni rólam, mondja a kisfőnök, hogy valahogy gyanús neki a pofám, majd biztos jól otthagyom én is, mert szülni fogok, érzi. Mondtam, hogy rosszul érzed, nem azért hagylak itt :D Ehhez már vigyorogtam, mint a tök, hátha viccnek veszi, de mondta, hogy "firnyákos" a mosolyom, mondjam el mi van. Hümmögtem, meg halottnak tettettem magam, de csak nem akart békén hagyni, mondtam, hogy rendben van, elmondom, de nincs nyivákolás, meg hiszti.
Aztán kiböktem, hogy januárban* elmegyek, vissza se nézek. Volt hüppögés, meg nagy kerek szemek, hogy baszki komolyan? Hát igen... de hogyhogy? Aztán elmeséltem, hogy hogy...
Rámzúdítottak egy tonna kérdést, hogy akkor mi, meg hogy, ők is jönni akarnak :D Aranyosak voltak azért, mondtam, hogy ez még nem publikus, a nagyfőnöknek még ne mondjanak semmit, meg a többi kolleginának se, mert egyelőre a január a biztos, más nem, és nem tudok én se többet mondani, baszkurálást meg nem szeretnék. Alapvetően jól fogadták a hírt, kiderült, hogy januárban a kisfőnök részlege is elköltözik másik épületbe, úgyhogy így is-úgy is bomlott volna a csapat.
Igazából nem így terveztem színt vallani, de végül jól jött ki a dolog, mert ha most nem mondom el, akkor később sztem tuti sértődés lett volna, így meg el tudtam magyarázni, hogy miért nem szóltam előbb, az okokat, a miérteket. Úgy tűnt megértik, nincs sértődés, meg semmi cirkusz, de azért megleptem őket :)

Nagyon nagy megkönnyebbülés, elmondhatatlanul könnyebb a lelkem, eléggé nyomasztott ez a dolog, mindent fapofával kellett intézni, facebookon mindenkit le kell tiltani, ha olyat osztok meg, telefonon csak félszavak Arkadijjal, szóval szar volt na, de ennek most úgy tűnik vége :) Jó érzés, ha nincsenek titkai az embernek :)

*sajnos az októberi utazás januárra datálódott, részben a nyelvvizsga miatt, részben Arkadijnak is vannak tgy vizsgái még, meg rengeteg minden tanfolyam, úgyhogy belecsúsztunk volna már a karácsonyi időszakba, akkor már inkább még itthon ünnepelünk, aztán január közepefelé indulunk. Arkadijnak mondtam, hogy ez a deadline, nincs tovább tologatás, mert én a szülinapomon a tengerben akarok ülni egy koktéllal és egy zacskó caramello koalával, jár nekem erre a szép kerek számra egy nyári szülinap :) Vele, vagy nélküle, de én megyek :) Azt mondta inkább jön, mert még a végén nem találok oda.

Tegnap nagyon furcsa délutánom volt, olyan volt az egész, mintha külső szemlélőként néztem volna végig, nem pedig aktív résztvevője lettem volna az eseményeknek.

Történt az, hogy még elutazásunk előtt szerettünk volna összeülni a lányokkal talizni, amiből nem lett semmi, mert 4 felnőttet, és 3 gyereket sehogyse tudtunk ugyanarra az időpontra, ugyanarra a helyre szervezni, így eltoltuk mostanra. Nem ragozom túl, július 14-e óta szervezzük, hogy összejöjjünk. Nagyon régen találkoztunk, vártam már... igazán kár volt, de tényleg.
Úgy indult, hogy rajtam kívül mindenki késett, egy jó 20 percet ültem a kávézó teraszán tök egyedül, mire Livi befutott. Kicsit beszélgettünk, főleg Livi beszélt a gyerekről, hogy alszik-e, hogy milyen volt a nyaralás egy egy évessel, hogy már mindent eszik, hogy nem alussza át az éjszakát, hogy sokat sír, végtelenítve. Én csak ott ültem, egy szót se szóltam, egyszerűen nem jutottam szóhoz úgy ömlött Liviből a panaszáradat, ennyi erővel egy kartonból kivágott figurát is odaültethettem volna. Nagy nehezen megérkezett Dóri is, innentől sztereóban ment az értekezés a gyereknevelésről, rettentően kínosan éreztem magam, hogy én ehhez vajon minek kellettem ide? Kb másfél óra után jött Ági is. A találka kb 2. órájában Ági megkérdezte, hogy jaj már biztos megbeszéltétek, de milyen volt Ausztrália? Alig vártam, hogy megkérdezzék, nem akartam magamtól előhozakodni vele, mert tudom, hogy hajlamos vagyok ömlengeni (mint ahogy ők is a számukra fontos dolgokról), úgyhogy nagyon megörültem, hogy végre mesélhetek. Aha, hát persze. Ági kérdésére a többiektől a legerőltetettebb, legőszintétlenebb (van ilyen szó??) felkiáltást kaptam, hogy jaaaj tényleg, mesélj, még nem beszéltük meg, vártuk hogy összejöjjön a csapat.
Ezután a kedves, őszinte érdeklődés után belekezdtem, hogy mit meg hogy, meg egyáltalán. Livi folyton a szavamba vágott, hogy igen, egy másik barátnője ugyanezt mondja Svájcról, tök hülyeségeket kérdeztek, hogy munkát találtunk-e (nemtom hányszor elmondtam, hogy mennyi minden kell az én szakmaelismertetésemhez) lakás van-e már (még azt se tudjuk mikor érkezünk vissza, hát a főbérlőnek mi a nyanyát mondok?) és amikor mindenre azt mondtam, hogy nem, nincs, akkor Ági tök értetlenül megkérdezte, hogy akkor mégis mit intéztetek? Mintha legalábbis ő fizette volna a kiruccanást, vagy akármi. A többiek semmit, de semmit az ég világon nem kérdeztek, Ági még úgy ahogy figyelt, de mikor úgy gondolta eleget hallgatott már mesélni (összesen nem túlzok kb 10 percet meséltem) egy levegővételnyi szünetet kihasználva az asztalra csapott egy alkarvastag fotóalbumot, hogy hozott képeket az esküvőről, Dóri felpattant, hogy elszalad pisilni, Livi meg lecsapott a képekre. Én meg csak ott pislogtam a félbemaradt mondatommal és a 8 köbméter bekapott levegővel, még csak fel se tűnt nekik, hogy a mondat felénél hagytam abba és nincs értelme annak, amit addig mondtam, mert nincs befejezve.
Innentől rémálom volt az egész, tudtam, hogy már nem kerülök sorra, belemerültek a lányok az esküvő, gyerek, munka, háztartás témakörbe, amiben én tökre nem vagyok érdekelt. Dóri még később ugyan megkérdezte, hogy mi mikor akarunk gyereket, úgy látszik ez a minimum követelmény most már, hogy legalább egy éven belül akarjak. Mert Ágiék jövőre akarnak, ezen sikongattak egy jó ideig, nevet is választottak gyorsan a még meg se fogant babának, már a babakelengyét is összedobták. Nincs ezzel baj, tényleg, megértem, hogy nekik ez a fontos, hogy kiteljesednek benne, hogy házasság, gyerek. Csak ezzel én nem tudok mit kezdeni, nem ugyanazok a dolgok vannak elöl a rangsorban, viszont úgy kezelnek, mint valami leprást, hogy én még nem szültem. Pedig 30 leszek. És mi van ha elsőre nem sikerül. És ugye már nemsokára lesz nektek is... Én meghallgatom őket, az összes félelmüket és aggódásukat, vígasztlom őket, hogy nem szar anyák, de engem nem hallgatnak meg, az én szorongásomat nem oldja fel senki.
Ez így ment este 6-ig, életem talán egyik leghosszabb délutánja volt, és az egyik legszarabb is, tényleg azon gondolkoztam, hogy mi lett volna, ha elmegyek pisilni és a budiablakon kimászva hazasunnyogok, vajon feltűnt volna? Hazafelé azon gondolkoztam, hogy ez a barátság talán sosem volt őszinte. Én se vagyok őszinte hozzájuk, ők se hozzám, és egymáshoz se. Gondolkoztam, hogy megírom nekik, hogy ne haragudjanak, de én ezt így nem akarom folytatni (mert amíg itthon vagy még többször találkoznunk kell így 4-esben!!), de csak én jönnék ki szarul, hogy mi bajom van és hogy antiszociális vagyok. Egymásnak se ismernék el, hogy gyakorlatilag kizárnak a beszélgetések 90%-ból. Nem őszinték, hogy megmondják, hogy szia, többet ne gyere, ugyanakkor ha én mondanám, hogy sziasztok, többet nem jövök, akkor én lennék a hülye, meg a neked mibajod?? Pedig nem hiszem, hogy nem érzik, nem látják, mennyire kellemetlenül éreztem magam tegnap.
Nem tudom mi a megoldás erre, valahogy úgy érzem nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok, nem tudják feldolgozni, hogy még nem szültem (holott őket se látom féktelenül boldognak tőle, non stop panaszkodnak, hogy sír, nem eszik, nem alszik, rosszalkodik, fogzik, visít, hisztizik) és nekem más dolgok fontosak most.
Az egész délután olyan volt, mintha kb ott se lettem volna, én többet nem akarom átélni ezt a feleslegesség érzést, és hogy egy társaságban olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.

Ma háromnegyed 10-kor keltem, és ezzel megdöntöttem az idei későig alvás rekordomat, ha a második ausztrál napot nem veszem figyelembe, de az nem is ezen a bolygón történt, szóval nem számít.
A délelőtti sokáig alvás olyan hatással van rám, mintha másnapos lennék, pedig nem ittam. Lehet így vagyok félreprogramozva, és a félreinformált szervezetem úgy gondolja, hogy az egyetlen, nyilvánvaló és ésszerű magyarázata annak, hogy még 9 után is szunyok az az, hogy tökseggrészeg vagyok, ezért megajándékoz egy jó kis fejfájással, hadd induljon szépen a nap :D

A hét viszonylag eseménytelenül telt, az egyetlen dolog, ami felzavarta az állóvizet a munkahelyen történt, mondjuk ez jól megkavarta a szószt, az biztos. Engem hála az égnek nem érint, csak közvetve, mert én hallgattam a kolleganő puffogását. Le lett barmolva a főnökség által valamiért, ami jogos is, meg nem is, csak ugye az a furi hülye helyzet áll fent, hogy nem lehet visszapofázni és megvédeni magad, úgyhogy az egész dolog úgy néz ki, mintha csak ő hibázott volna. Mindegy, nem védeni akarom, mert kellőképpen hülyén kezeli a helyzetet a "nagyfőnökkel", és ezzel a hülye viselkedésével nem csak saját maga alatt vágja a fát, hanem alattam is. Ez aztán most tényleg nem hiányzik, hogy háborúskodás menjen a gyárban, tudom, hogy nagyképűen hangzik, de van nekem elég bajom és gondom enélkül :D Jobban szeretem a munkahelyem napközis tábornak, nem pedig háborús övezetnek.

Szerdán Arkadij egy régi ismerőséhez mentünk élménybeszámolni, és feleséget meggyőzni Ausztráliáról. Idétlen helyzetben vannak, mert a pasi nagyon menne, a nő nem, de szenved tőle, hogy a férje itthon nem boldog, ezért azt mondja, hogy menjenek, de fél tőle, hogy ott meg ő nem lesz boldog, ezért inkább mégiscsak maradna. Mindehhez van még 2 kamaszgyerek és az, hogy ha el akarnak menni, mindenüket el kell adni, viszont csak diákkal tudnának menni.
Látszik milyen gyengék az idegeim, mert én olyan vacakszarul éreztem magam náluk, hogy ihaj. Teljesen megértem mit érez, de segíteni nyilván nem tudok, meg mondjuk nem is kell, mert nálam sokkal tapasztaltabb országelhagyók, már többször éltek külföldön, mindig máshol, pontosan tudják mit jelent a nulláról kezdeni valamit. Ettől még persze szar, és amíg ott voltunk tökre nyomasztott a légkör, mert mi is hasonló érzésekkel kezdtük, hogy Arkadij ment volna, én meg nem, de azt se akartam magamra vállalni, hogy az ő boldogsága azon múljon, hogy én mozdulok-e, vagy sem. Elmeséltem persze ezt is, meg hogy nekem mi hozta a nagy pálfordulást, de ez nyilván mindenkinek a saját belső harca. Alig vártam, hogy hazainduljunk, pedig aranyosak, kedvesek voltak, de valahogy úgy beleélem magam mások bizonytalan helyzetébe, hogy jaj. Nyilván a saját félelmeim és bizonytalanságaim kapnak ilyenkor erőre, mert azért az van bőven, ebbe most inkább bele se megyek :D

Csütörtökön ugye a munkahelyi cirkusz, pénteken meg nagyjából semmi, átangoloztam a délutánt, utána, ha lehet, még nyomorultabbul éreztem magam. Nem azt érzem, hogy van egy vizsga, megtanulom a tételeket, óó már 10-et tudok az 50-ből, és de remekül haladok, hanem hogy minél többet foglalkozok vele, annál inkább rájövök, hogy baszki ezt se tudom, és azt se, úú még azt is át kell nézni. Na hagyjuk az egészet a fenébe :D Ettől persze lelkifurkám van (vonatkozó rész) úgyhogy mégis visszasomfordálok az angolhoz, aztán megint nyomorultul érzem magam, és ez így megy endless loop-ban :D

Szombaton Péterékkel grilleztünk, ami meglehetősen döcögősen indult mindenféle begyújtási problémák miatt, de aztán a férfiak addig piszkálták, amíg sikerült begyújtani a grillt, a krumplit meg bevágtuk a sütőbe, és 11-re lett is kaja :D Jól elvoltunk, jól éreztem magam, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hogy lesz tovább, mintha erre bárki tudna válaszolni. Kicsit elszontyolodok ezeken a kerti bulikon, mert nem tudom, hogy még hány ilyen alkalom lesz, és persze nem egy másik univerzumba megyünk, de kár lenne úgy csinálni, mintha a kapcsolatokra nem lenne hatással a 15000 km.
Mindig van min rágódni :)

A hallgatásnak és a blogbejegyzés halogatásának az az oka, hogy a hazaérkezés óta nem igazán érzem magam jól lelkiekben. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy depressziós lettem, de valami hasonló lelkiállapot uralkodott el rajtam, nem is tudom hogy fogalmazzam meg az érzéseimet.

Hazafelé a vonatút egészen iszonyú volt, unalmas, hosszú és soha véget érni nem akaró. Leszálláskor komolyan a sírással küzdöttem, és az utasközönség sem sokat segített, hogy ne érezzem magam vacakul. Nagyon furcsa érzés volt megjönni és az otthonomnak nevezett városban totál idegennek érezni magam. Ismerős pályaudvar, ismerős környék, tudom merre megy az út, értem amit csak fél füllel hallok, amit a hangosbemondón recsegve ordítanak, és mégis csak az az egy jár a fejemben, hogy mit keresek én itt? Mit csinálok én itt?
Rémes volt a hangulat a pályaudvaron, mindenki rohant, tülekedett, lökdösődött. Nem azt mondom, hogy Ausztráliában az emberek nem rohannak, de ott sehol nem tapasztaltuk ezt, hogy mindenkin átgázolva rohannak a kijárathoz, mintha legalábbis tűz lenne. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de olyan végtelen szomorúság tört rám, a közhangulat, és a viselkedése az embereknek olyan volt, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le.

Arkadij valami hasonlót élt meg, hazafelé a kocsiban össze is zördült anyósommal valami piszlicsáré dolgon, aztán egész este hihetetlen feszültek voltunk. Én nem találtam a helyem, egyik szobából a másikba mászkáltam, sehol se volt jó, mesélni se volt jó, többnyire csak ültem a szőnyegen a kutyával.

A helyzet nem sokat változott azóta, bár a barátok azért segítettek valamelyest enyhíteni ezt a furcsa, szomorkás hangulatot. Múlt7en szerdán össznépi találkán meséltünk nekik arról, hogy hogy éreztük magunkat, és hogy azóta viszont mennyire szarul, de ettől egy kicsit könnyebb lett a lelkemnek, hogy kibeszélhettem, és úgy tűnt, hogy nagyjából értik is.
A munkahelyen nehezen tartom magam, bár már ez is javult azért, első nap egész munkaidő alatt az kötötte le minden energiámat, hogy ne bőgjek, hogy vissza akarok menni.

Nyilván csak a szépet és a jót akarom most látni Ausztráliával kapcsolatban, és tudom, hogy ott is vannak szürke hétköznapok (inkább élénk kékek rengeteg napsütéssel) és biztos, hogy ott sincs kolbászból a kerítés (nincs is kerítés), de azt a hangulatot és nyugalmat, amit az egész környezet árasztott magából, azt nem lehet bemagyarázni, meg beképzelni.

Igazából a lelkemnek kell akklimatizálódni, lelki jetlagem van, valahogy nem találom önmagamat. Egy részem biztosan ott maradt, itthon meg csak a robotpilóta lököd át a mindennapokon.

Az van, hogy elkezdtem megint futni. Megint, igen, kb minden évben van ilyen fellángolásom, de eddig nem ért meg sose 2-3 alkalomnál többet. Most úgy érzem kitartóbb vagyok, és valahogy jobban is megy, mint eddig bármikor, már a 4. alkalmon vagyok túl, ma lesz az 5. Letöltöttem egy kis segédbigyót , ami nagyon nagyon hasznos nekem, mondja, hogy mikor kell futni, és mikor sétálni. Eleinte több a séta, mint a futás, majd ez az arány szépen lassan változik, állatira várom már, hogy bírjak mondjuk 10 percet futni megállás nélkül.

Kivételesen nagyon jól is esik, tényleg el vagyok képedve, mert én sosem voltam az a sportember, és annyi mindent kipróbáltam már, és semmit nem sikerült megszeretni. A futás mindig motoszkált bennem, mert egyrészt olcsó, nincs helyhez kötve, és futni mindenki tud. Ezenkívül az egyik legjobb állóképesség fejlesztő dolognak tartom, ég a zsír, edződik a tüdő, a szív, termelődik az endorfin, szóval csudaklassz na.
Tudom, hogy 4 alkalom még nem a világ, de úgy érzem, hogy ezt szívesen fogom hosszabb távon csinálni, és tök büszke vagyok magamra már így is :) És alig várom, hogy mezítláb fussak a tengerparton :D

A gyárban egyre rémesebb a helyzet, megy a szarkavarás, meg a morgolódás. El kell költöznünk abból a szobából, ahol most vagyunk, de hogy hova, mikor, az még nem tiszta, viszont ha kérdezgetünk, hogy mégis mi van, akkor csak le vagyunk intve, hogy ne pattogjunk, minden időben kiderül. Viszont most már a kisfőnök is átment leszaromba, úgyhogy akkor én se izgatom magam, mert mondjuk nekem tényleg nem fontos, hogy mi lesz, hol leszek és hány másik emberrel osztozom ugyanazon a szobán a maradék időben, amit még a munkahelyen töltök. Fura, mert amikor mindenféle variálások szóba kerülnek, akkor még bennem van, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle, nem tudok úgy gondolkozni, hogy igazából ez nem az én dolgom, hogy zökkenőmentesen menjen a költözködés, és nem nekem kéne harcolni, hogy a mi igényeinket is figyelembe vegyék. Ugyanakkor mégis szarul esik, hogy rajtam kívül még egy embert érdekel ez, és nem akarom magam Terézanyunak beállítani, de azért miattuk is kiállok magunkért, mert rajtam kívül más nem nagyon csap az asztalra, csak amikor nem is támogatnak, az azért rosszul esik. Oda vagyok tolva, hogy menjél, mondjad hogy mit akarunk, mi itt vagyunk mögötted, aztán mikor segíteni kéne, akkor hirtelen mindenkinek minden tök mindegy lesz. Meg jó lesz úgy, ahogy a főnökség gondolja. Meg majd kialakul, Meg majd lesz valahogy. Meg majd megoldjuk. Hát majd most már engem se érdekel, a hétvégén erre trenírozom magam.
Jó eséllyel úgysem leszek itthon, mikor ez az egész hercehurca lemegy, aztán majd tényleg lesz valami, ezt már féllábon, guggolva is kibírom. Idióta egy helyzet, én meg hülye vagyok, hogy foglalkozom vele, mikor annyi minden más van.

Példának okáért, már csak 2 hét és megyünk!!!

Nagyon furán alakult a hét második fele, valamint a hétvége. Csak szépen sorban...

Csütörtökön este Arkadij apukájához voltunk hivatalosak vacsorára. Rengeteg kedvünk volt menni, ezek a "vacsik" általában arról szólnak, hogy Arkadij megszereli apukája laptopját, megtanítja hogyan kell a dvd lejátszót kezelni, vagy a telefont, vagy bármi egyéb elektromos kütyüt, megbeszélnek általam nem nézett sorozatokat, hogy hű, de izgis, én meg csak lesek ki a fejemből. Általában szokott lenni egy fő téma, amin rugózunk ott-tartózkodásunk ideje alatt, eddig  a "miért nem mentek külföldre" téma volt, most, hogy megyünk, a "júúúúj nagyon nehéz lesz, de reméljük sikerül" volt műsoron. Néha ez kiegészül a, "de ugye nem örökre mentek", meg "ugye visszajöttök"-kel... ezt már kifejtettem nekik, hogy nem bírnám azt csinálni, amit ők, hogy idejük nagy részében külföldön vannak, de azért évente 2x hazajönnek 1-2-3 hónapra. Én nem akarok ilyen sátoros cigány életet, hogy hol itt vagyok, hol ott, és ha Ausztráliában jól érzem magam, nem fogok hazajönni (legalábbis én ennek nem úgy indulok neki, hogy kimegyek, megszedem magam aztán hazajövök) és felrúgni megint mindent, és a nulláról kezdeni megint mindent. Most szerencsére nem feszegették a határokat, semmi olyan témába nem mentek vele, amiből durva vita lehetett volna, többé kevésbé jól is éreztem magam. Arkadij édes volt, mondta, hogy azért látszik, hogy a munkám nagy részében idősekkel foglalkozom, mert mikor valamire válaszoltam az apukájának igyekeztem olyan egyszerűen megfogalmazni, amennyire csak lehet anélkül, hogy értelmét vesztené a mondanivalóm. Nekem fel se tűnt :D

Pénteken egyedül tartottam a frontot a munkában, majdnem mindenki más szabadságon volt, csak 2 másik kolléganő volt bent, de ők annyira elvoltak foglalva a saját dolgukkal, hogy eszükbe se jutott megkérdezni, hogy nekem kell-e segítség, vagy bírom 4 ember munkáját egyszerre.

Mindegy, nem dramatizálom túl, mert megoldottam és bele se szakadtam, de azért egy kérdés jól esett volna. Amúgy mindenki rettenetes kókadt és fáradt volt, én nem tudom mi volt a levegőben, de alig vonszoltam végig magam a napon. Este Arkadij meglepetéssel jött haza, tudom, ez nagyon furcsának tűnhet, de egy svájci bicskát kaptam tőle, pontosabban kettőt is mindjárt :) Kaptam egy nagyobbat, átlátszó piros borítással, ez az okoska kés, éppen annyit tud, amire nekem szükségem van. Huntsman fantázianévre hallgat :D
Nagyon elégedett vagyok vele, egyrészt szép, másrészt praktikus, harmadrészt szerintem már azóta szeretnék bicskát, amióta Arkadij mutatta, hogy nem csak a klasszikus piros van, hanem mindenféle színű, mintájú. Az persze tök jellemző, hogy bár van mindenféle más, nekem akkor is piros lett, csak átlátszó :D

A másik, amit kaptam ennél jóval kisebb, havasi gyopár mintás kiskés, kulcstartóra szerelhetős.
Ez a kiskés minden képzeletet felülmúlóan cuki, olyan kis picike, mint mondjuk az ember kisujja. Szörnyen éles, az ollójával nagyszerűen lehet manikűrözni (jó, tudom, hogy nem arra való) és ebben is van csipesz, most aztán jól felkészültem a kullancsszezonra.

Szombat... életem egyik legpocsékabb napja. Délelőtt elindultunk vásárolni a vasárnapi bográcshoz, 10 körül már itthon is voltunk. Gyorsan elkezdtem a lakásban pakolászni, rendet rakni, mosni, teregetni... és a nagy szellőztetésben valahogy kizártuk Boriszt a teraszra. jóval később vettük csak észre, hogy hiányos a létszám, addigra szegény gondolom a félelemtől árkon bokron túl volt. Arkadijnak indulnia kellett előadást tartani, el is húzott, mi meg a tesómmal kerestük a macskát a lakásban, udvaron, utcán, pincében...sehol a piszok. Arkadij kb 20 perc múlva haza is ért, lemondta az előadást, úgyse tudta volna normálisan megtartani, inkább hazajött. Nyomtattunk papírt, teleszórtuk a környék postaládáit, hogy elveszett a cica, voltunk állatorvosnál, hogy a chipszámot regisztrálják elveszett állatként, kiplakátoltuk a buszmegállókat, kocsmákat, boltot, postát, mindent, teleszórtuk az állatmenhelyek honlapját/facebookos oldalát. A délután maradék részében felváltva hívogattuk, én sírdogáltam hogy ezt nem hiszem el, hogy minden évben ez történik velünk. Arkadij azt mondta, hogy szerinte éjjel előjön majd, várjunk míg besötétedik és elcsendesedik minden. Kb fél 11kor mondtam neki, hogy ne haragudjon én nem bírok tovább fennmaradni, lefekszem... még le se ért a fejem a párnára hívott, hogy lent van a pincében és azonnal menjek, mert ott a cica. El se tudom mondani mennyire megkönnyebbültem, hogy volt esze a kis majomnak és nem elrohant a kerületből, hanem a pincében húzta meg magát. Óó de itt még nincs vége :D Mire leértem Arkadij sík idegesen mondta, hogy hát igen, az előbb még itt volt, de annyira megijedt tőle, hogy elrohant és mivel nyitva volt a pinceajtó, hát nem tudja, hogy kirohant-e vagy sem... elrohant a teszkóba elemlámpáért, mert persze az se volt itthon, csak ilyen tekerős dinamós, amitől még én is beszarnék, olyan hangos. Na, lámpa megjött, hallok valami motozást a bokorban... cincogok, hívogatom, kajás zacsit zörgetek... további motozás, hívom, motozás... igen öntudatos motozás... egy sünnek cincogtam jó 10 percig és próbáltam a bokorból előimádkozni :D Arkadij addig a pincében keresgélt, ő járt sikerrel, meg is találta a cicát. Kisebb pakolás és kommandózás után sikerült kiszedni a rémült kisállatot a szekrény alól, és bevinni a lakásba. Odabent kb 2 perc alatt felfogta, hogy hol van, nekünk jóval tovább tartott meg fel tudtunk oldódni, neki 2 tasakos macskakaja után már kerek volt a világ, bár tény, hogy nagyon elfáradt, kajálás után úgy dőlt el mint egy zsák krumpli.
Szóval sikerrel jártunk, bár nem gondoltam volna hogy meglesz, de elmondhatatlanul örülök, hogy előkerült, sok lett volna ez már nekem, hogy ez a kisállat is eltűnjön. A kutyával nincsen semmi baj, az fixen ott van, ahol én, nem kódorog el :)

Vasárnap Ausztrália előadásra mentem megint, most Csabáékhoz, Edit átszervezte az előadást és megkértek, hogy üljek már be, hogy szerintem milyen lett, nem túl rövid-e, érthető-e. A 6 óráról lecsökkentették 5 és félre, hát nem mondhatnám, hogy túl rövid lett :D Nagyjából végigagonizáltam az egészet a hátsó sorban, valamint Péteréket szórakoztattam, akik szintén jöttek érdeklődve és kíváncsian. Legalábbis Péter, Erikát egy kicsit elutasítónak éreztem, bár ahogy beszélgettünk az összes baja csupán annyi Ausztráliával, hogy igen igen messze van. Én megértem, hogy vacillál, mert eleinte én is az "itt élned, halnod kell" állásponton voltam, és hogy márpedig én innen sehova, aztán tessék... majd kialakul nekik is, ez már igazán nem az én dolgom, én csak örülnék, ha jönnének.
Előadás után egy könnyed vasárnap esti bográcsozás, ami most is nagyszerűen sikerült, biztos a füsttől lesz a bográcsos kaja elronthatatlan. Méltó befejezése volt a hétvégének, őszintén remélem, hogy a következő hétvége nyugis lesz végre.

Ausztrália a vonalban, huhúúúú :D Most tettük le a "telefont", másfél órát fecsegtünk Anitával mindenféléről, tökre fel vagyok dobva, jó érzés, hogy van kint valaki, akit lehet faggatni, és bombázni a kérdésekkel, és még csak hülyének se néz, mert most éli át ugyanezt, csak egy lépéssel előttünk jár :)

Szóval épp blogot írtam hajnalok hajnalán, amikor befutott a hívás, össze kell szedni miről akartam írni előtte.

Az biztos, hogy nagyon örülök a május elsejének, és a szabadnapnak a hét közepén, ettől tegnap már péntek érzésem volt, ma meg máris vasárnap, furi :D

A múlt hétvége remekül sikerült, lehetne mindegyik ilyen. Szombaton Péterékhez menet beugrottunk a gyűrűinkért, amiket 2 hete leadtunk Mandulának renoválásra. Fél siker, mert az enyém gyönyörű lett, nagyon szép, és csillogvillog, Arkadijé is szép lett, de nem tágítottak rajta eleget, úgyhogy még mindig szoros neki.

Péteréknél isteni finom csirkepörit vacsoráztunk, befaltuk majdnem az egészet, pedig én nem vagyok egy nagy pörköltrajongó. Közben kitárgyaltuk a világot, Péter egyre inkább érdeklődik Au iránt, a fiúk ezt boncolgatták, a lányok meg főztek, pletykáltak szokás szerint, Kisebb összetűzésbe kerültem a macskával, azt hittem botor módon, hogy már ismerősök vagyunk, de ő még nem érezte úgy, szerinte siettetem a dolgokat. Morcos pukkancs.
Vasárnap délelőtt még vásárolni voltunk, venni akartunk a bográcsoláshoz fát, de az nem olyan egyszerű. Azt gondolná az ember, hogy benzinkúton, meg barkácsáruházban lehet ilyesmit venni, de nem, sehol se volt. Aztán az egyik barkácsban felvilágosítottak minket, hogy amit mi keresünk az csak télidőben divat, a kandalló miatt, de nyáron nincs. Hála az égnek a portás tudta, hogy az egyik közeli  benzinkútnál van fa, és igaza lett, felvásároltuk a fél készletet (szó szerint, mert csak 4 csomag volt nekik, és 2-t elhoztunk :D ) remélem lesz még nekik legközelebb is. Azért ez nagyon vicces, hogy nem lehet nyáron kapni, csak télen, olyan fene elterjedt a kandalló?
Délután meg végre végre főztünk, jöttek Norbiék, meg Csaba, később pedig befutott anyósom is 2 ismerősével, de ők az eső miatt inkább bent üldögéltek. Mi vagányak voltunk, kint maradtunk a kertben, amikor esett, éppen elfértünk a napernyő alatt öten, plusz a kutya :D Tiszta szerencse, hogy kicsi kutyánk van.

Pincepörköltet csináltunk, nagyon nagyon finom lett, sok csípős csalamádéval, kenyérrel.

Vacsora után ősember üzemmódba kapcsoltunk, újraraktuk a tüzet és felváltva piszkáltuk, meg bámultuk. Valahogy a tűz olyan megnyugtató, biztonságos érzést ad, persze csak amikor ilyen kicsike :)
Norbiék viszonylag hamar leléptek, utána hármasban váltottuk meg a világot, bár többnyire csak bambultunk bele a fényességbe, és hallgattuk a tűz ropogását, meg a kutya nyammogását, aki a bogrács mosogatásával volt elfoglalva.

Főzésben megfáradt eb

Ezen a hétvégén ismétlést tervezünk, addigra ideér Edit is és reméljük hogy nem fog esni se, legalábbis nem jobban, mint előző vasárnap, annyi azért belefér.

Azt el is felejtettem, hogy ma ezt a kis cuki bőröndöt vettük, terveim szerint kézipoggyásznak. Kínában engedték ezt a méretet kézinek, remélem most is :)

Gondolom egyértelmű, hogy Sydney miatt vettük meg :D Meg mert aranyos, de ha nem lenne rajta Au-s város, nem jött volna haza.

Macskacsapdaként is remekül funkcionál