Az van, hogy elkezdtem megint futni. Megint, igen, kb minden évben van ilyen fellángolásom, de eddig nem ért meg sose 2-3 alkalomnál többet. Most úgy érzem kitartóbb vagyok, és valahogy jobban is megy, mint eddig bármikor, már a 4. alkalmon vagyok túl, ma lesz az 5. Letöltöttem egy kis segédbigyót , ami nagyon nagyon hasznos nekem, mondja, hogy mikor kell futni, és mikor sétálni. Eleinte több a séta, mint a futás, majd ez az arány szépen lassan változik, állatira várom már, hogy bírjak mondjuk 10 percet futni megállás nélkül.

Kivételesen nagyon jól is esik, tényleg el vagyok képedve, mert én sosem voltam az a sportember, és annyi mindent kipróbáltam már, és semmit nem sikerült megszeretni. A futás mindig motoszkált bennem, mert egyrészt olcsó, nincs helyhez kötve, és futni mindenki tud. Ezenkívül az egyik legjobb állóképesség fejlesztő dolognak tartom, ég a zsír, edződik a tüdő, a szív, termelődik az endorfin, szóval csudaklassz na.
Tudom, hogy 4 alkalom még nem a világ, de úgy érzem, hogy ezt szívesen fogom hosszabb távon csinálni, és tök büszke vagyok magamra már így is :) És alig várom, hogy mezítláb fussak a tengerparton :D

A gyárban egyre rémesebb a helyzet, megy a szarkavarás, meg a morgolódás. El kell költöznünk abból a szobából, ahol most vagyunk, de hogy hova, mikor, az még nem tiszta, viszont ha kérdezgetünk, hogy mégis mi van, akkor csak le vagyunk intve, hogy ne pattogjunk, minden időben kiderül. Viszont most már a kisfőnök is átment leszaromba, úgyhogy akkor én se izgatom magam, mert mondjuk nekem tényleg nem fontos, hogy mi lesz, hol leszek és hány másik emberrel osztozom ugyanazon a szobán a maradék időben, amit még a munkahelyen töltök. Fura, mert amikor mindenféle variálások szóba kerülnek, akkor még bennem van, hogy a legjobbat hozzuk ki belőle, nem tudok úgy gondolkozni, hogy igazából ez nem az én dolgom, hogy zökkenőmentesen menjen a költözködés, és nem nekem kéne harcolni, hogy a mi igényeinket is figyelembe vegyék. Ugyanakkor mégis szarul esik, hogy rajtam kívül még egy embert érdekel ez, és nem akarom magam Terézanyunak beállítani, de azért miattuk is kiállok magunkért, mert rajtam kívül más nem nagyon csap az asztalra, csak amikor nem is támogatnak, az azért rosszul esik. Oda vagyok tolva, hogy menjél, mondjad hogy mit akarunk, mi itt vagyunk mögötted, aztán mikor segíteni kéne, akkor hirtelen mindenkinek minden tök mindegy lesz. Meg jó lesz úgy, ahogy a főnökség gondolja. Meg majd kialakul, Meg majd lesz valahogy. Meg majd megoldjuk. Hát majd most már engem se érdekel, a hétvégén erre trenírozom magam.
Jó eséllyel úgysem leszek itthon, mikor ez az egész hercehurca lemegy, aztán majd tényleg lesz valami, ezt már féllábon, guggolva is kibírom. Idióta egy helyzet, én meg hülye vagyok, hogy foglalkozom vele, mikor annyi minden más van.

Példának okáért, már csak 2 hét és megyünk!!!