A hallgatásnak és a blogbejegyzés halogatásának az az oka, hogy a hazaérkezés óta nem igazán érzem magam jól lelkiekben. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy depressziós lettem, de valami hasonló lelkiállapot uralkodott el rajtam, nem is tudom hogy fogalmazzam meg az érzéseimet.

Hazafelé a vonatút egészen iszonyú volt, unalmas, hosszú és soha véget érni nem akaró. Leszálláskor komolyan a sírással küzdöttem, és az utasközönség sem sokat segített, hogy ne érezzem magam vacakul. Nagyon furcsa érzés volt megjönni és az otthonomnak nevezett városban totál idegennek érezni magam. Ismerős pályaudvar, ismerős környék, tudom merre megy az út, értem amit csak fél füllel hallok, amit a hangosbemondón recsegve ordítanak, és mégis csak az az egy jár a fejemben, hogy mit keresek én itt? Mit csinálok én itt?
Rémes volt a hangulat a pályaudvaron, mindenki rohant, tülekedett, lökdösődött. Nem azt mondom, hogy Ausztráliában az emberek nem rohannak, de ott sehol nem tapasztaltuk ezt, hogy mindenkin átgázolva rohannak a kijárathoz, mintha legalábbis tűz lenne. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni, hogy mitől, de olyan végtelen szomorúság tört rám, a közhangulat, és a viselkedése az embereknek olyan volt, mintha egy vödör jeges vízzel öntöttek volna le.

Arkadij valami hasonlót élt meg, hazafelé a kocsiban össze is zördült anyósommal valami piszlicsáré dolgon, aztán egész este hihetetlen feszültek voltunk. Én nem találtam a helyem, egyik szobából a másikba mászkáltam, sehol se volt jó, mesélni se volt jó, többnyire csak ültem a szőnyegen a kutyával.

A helyzet nem sokat változott azóta, bár a barátok azért segítettek valamelyest enyhíteni ezt a furcsa, szomorkás hangulatot. Múlt7en szerdán össznépi találkán meséltünk nekik arról, hogy hogy éreztük magunkat, és hogy azóta viszont mennyire szarul, de ettől egy kicsit könnyebb lett a lelkemnek, hogy kibeszélhettem, és úgy tűnt, hogy nagyjából értik is.
A munkahelyen nehezen tartom magam, bár már ez is javult azért, első nap egész munkaidő alatt az kötötte le minden energiámat, hogy ne bőgjek, hogy vissza akarok menni.

Nyilván csak a szépet és a jót akarom most látni Ausztráliával kapcsolatban, és tudom, hogy ott is vannak szürke hétköznapok (inkább élénk kékek rengeteg napsütéssel) és biztos, hogy ott sincs kolbászból a kerítés (nincs is kerítés), de azt a hangulatot és nyugalmat, amit az egész környezet árasztott magából, azt nem lehet bemagyarázni, meg beképzelni.

Igazából a lelkemnek kell akklimatizálódni, lelki jetlagem van, valahogy nem találom önmagamat. Egy részem biztosan ott maradt, itthon meg csak a robotpilóta lököd át a mindennapokon.