Húzom, halasztom, tolom, halogatom, elodázom, elnapolom a blogírást, pedig utálom, ha eltelik egy csomó nap és a felére nem emlékszem, hogy mik történtek aztán meg egy összecsapott post lesz belőle, mint ez is példának okádék.

Az előző hét teljes egészében a felmondásról, búcsúzkodásról szólt. Furcsa érzés volt, sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz eljönni. Elköszöntem mindenkitől, akivel jóban voltam, többeket megríkattam, a péntek volt a legrosszabb, ott már nekem is eltörött a mécses. Sajnálok mindenkit, akit "otthagytam" és lelkifurkám is van miattuk, úgy érzem csomó mindenkit cserbenhagytam, lesznek, akik hiányoznak majd.

Vidámabb dolgok is történtek azért, összefutottunk Ágostonnal és Yserahval kicsit bandázni, enni, mesélni, vasárnap pedig lovagolni voltunk Arkadijjal :)

Úgy történt, hogy a gyárban a kisfőnök egy lovardában is dolgozik és már régóta nyaggattuk, hogy mikor megyünk lovagolni. A vasárnapban állapodtunk meg, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat és elautóztunk a lovardába. Igazából nem beszéltünk meg semmit, hogy mit fogunk csinálni, én már azzal tökéletesen ki lettem volna elégítve, hogy simókázom a lovakat, meg tömöm beléjük a répát és az almát, de a kisfőnök ennél tartalmasabb délutánt szervezett. Felváltva ültünk fel a lóra, futószáraztunk és mindenféle feladatot kellett csinálni, ami fejleszti az egyensúlyérzéket, meg megtanulunk együtt mozogni a lóval. Nagyon nagyon régen lovagoltam utoljára, kb, mintha sosem ültem volna, állatira fostam. Már attól beszartam, amikor a kisfőnök előhozott egy akkora batárnagy lovat, mint egy elefánt, viszont nyerget nem tett rá, csak szivacsot, meg valami hevedert kapaszkodókkal, amit a lovastornákon használnak. Arkadij volt a bátrabb, ő ment előre, egy jó 20 percet lovacskázott, csinált mindenféle gyakorlatot. Mondjuk amikor menet közben kellett körbeforognia a lovon, meg feltérdelnie a mozgó ló hátára, azt hittem leájulok a padról, hogy én ma özvegy leszek (Arkadijnak híresen klassz az egyensúlyérzéke, egy sámliról képes leszédülni). Nem lettem özvegy, túlélte és nagyon ügyes volt, jobban csinálta, mint én, és sokkal bátrabb volt.

Ezután jöttem én, először még nagy volt a pofám, amíg állt a ló, de ugye el is indult alattam, én meg kapaszkodtam az életemért. Később persze belejöttem, de irtó furcsa volt, hogy mennyire be tudtam parázni attól, hogy gyök kettővel elindult alattam a ló, később meg az ügetésnél úgy éreztem, hogy veszettül száguldunk, pedig nagyon kis rendes lovacska volt, alig döcögött, egy sétáló kutya leelőzte volna. Csináltunk mi is mindenféle gyakorlatot, a végén még vágtáztunk is 2-2 kört, komolyan mondom az utóbbi időben ez volt a legkatartikusabb élményem, akkor már nem féltem :D 

Nagyon klassz délután volt, minden percét élveztem, simogattunk disznót, drukkoltunk az egerésző macskának (sikerrel járt), kutyáztunk, lovaztunk, állati jól éreztük magunkat. Meg is beszéltük, hogy megyünk máskor is, már ha túlélem ezt az iszonyú izomlázat, ami van a combomban, meg a seggemben, hátamban, mindenemben. 

Ma voltam bent hivatalosan utoljára, 2 órán keresztül futkostam aláírások után, hogy nincs semmiféle tartozásom, mire sikerült a munkaügyis előadóhoz is eljutni, és egymillió példányban aláírni a kilépő papírokat. Utána visszamentem a lányokhoz, éppen úgyis ebéd idő lett, kicsit még beszélgettünk, meg vihogtunk. Olyan üresség érzés van most bennem, tudom, hogy holnap már nem kell mennem dolgozni, és csomó minden miatt jobb, hogy már most eljöttem, de mégis van bennem egy kis rossz érzés, hogy még maradhattam volna, meg azért rendszert vitt az életembe a munka.