Annyira izgulok most már, hogy teljesen logikus lépésként körmöt lakkoztam, tekintve, hogy a táskába egy ceruzát nem tudnék már bedugni annyira tele van, viszont aludni sem tudok. Amíg száradok írok.

Tegnap még elszaladtam Napcsihoz kicsit bandázni, nagyon jót beszélgettünk. Történt valami, ami Napcsit nagyon felbosszantotta, először engem is, de aztán valahogy viszonylag hamar túltettem magam, úgyis annyi mindenen stresszelhetek most, nem kell kreált konfliktus az életembe. Viszont Naposnak az egekben volt a vérnyomása a témától, úgyhogy jól kipuffogtuk magunkat stresszlevezetésként, aztán a felborzolt idegeinket megnyugtatandó elmentünk vacsizni. Egy olasz étterembe mentünk, és az olaszországi után életem legjobb pizzáját ettem. A pincérlány is nagyon kedves volt, először le akart minket itatni, mert feles akció volt, mindketten annyit iszunk, mint a gödény, mondtuk, hogy nem akarjuk csődbe vinni a boltot, inkább visszafogjuk magunkat, úgyhogy egy mentes ávízzel és egy tonikkal rúgtunk ki a hámból.
Vacsi után irány haza, mert jött Napcsihoz egy betege, akivel én is többször találkoztam már, egy hihetetlen jó fej nő, aki valamiért be van kattanva Au-ra és imádja, ha ott vagyok és mesélek :D Ő nem tudta, hogy ott leszek, 100 éve találkoztunk utoljára, és mikor belépett a tornaszobába, én meg ott vigyorogtam rá elkezdett sikoltozni örömében, annyira aranyos volt. Nyakamba borult, összepuszilgatott, meséljek, mi újság, mi, hogy, hogy halad az Au projekt. Elmesélte hol maradt el, én mondtam, hogy azóta több minden történt, holnap utazunk.. sokkot kapott :D Nagyon helyes volt ahogy ott hápogott, hogy nahát nahát, meséljek el mindent. Rekedtre pofáztam magam másfél óra alatt :) Sok sikert kívánt, drukkol, értesítsem, üzenjek, nagyon szorít nekünk. Jól esik, hogy kb 3x találkoztunk az életben és mégis ilyen normálisan áll ehhez az egész kérdéshez, témához, nem mondta, hogy hülyék vagyunk, meg hogy mikor jövünk vissza.
Ezután hazafuvaroztak engem, ilyen úrinő voltam, felpakoltam Napost egy csomó cuccal, amit remélem fog tudni használni, aztán elköszöntünk. Féltem, hogy bőgés lesz, de tartottuk a "mi sosem búcsúzunk"-hoz magunkat, úgyhogy nem volt sírásrívás :)

Itthon Arkadij tesója várt még egy puszira, aztán neki is rohanni kellett, mi meg hazajöttünk pakolni ugye. Ez förtelmes borzalmas volt, hirtelen annyi ruhám lett, hogy egy csomót ki is dobáltam és mégse férek el. Éjjel kettőig szarakodtam (ebben volt egy órás szunyálás is, 11kor lefeküdtem, hogy hátha megvilágosodok és élfélkor keltem fel, megvilágosodás nélkül) ma meg korán keltem, de a csomagol felé se néztem. Ami itthon marad, az itthon marad. Iszonyú kupi van itthon ettől rém pocsékul érzem magam, mert Ágoston költözik a napokban be, és jééééézus mit hagytunk itt neki. Mondta, hogy ne stresszeljek rajta, és tudom, hogy tényleg úgy gondolja, végig asszisztálta a készülődést, pontosan tudja mennyit rohantunk az utolsó 2 hétben, mondta, hogy neki lesz ideje kidobálni, amit itthagytunk meg kitakarítani. Aranyos, de ettől még ég a pofám, de azért nagyon köszönöm :)

Ma meg már ma van ugye, megszáradt a körömlakk is azt hiszem, még fürdés éskajacsomagolás, bár kétlem, hogy le tudok erőltetni bármit is Bécsig. Nagyon nem vágyom erre a hosszú útra, ott lenni akarok már.

Azért nagyon nehéz, hiába próbálok úgy csinálni, mint akinek a nedves körömlakk a legnagyobb problémája.