Sűrű napok megint, nem csak rohangálás és ügyintézés miatt, de lelkileg is.

Szombaton Napcsihoz mentem nem elbúcsúzós, ottalvós bulira. Napcsinál éppen volt egy takarékszámla szakértő tukmáló ember, aki nagyon nehezen akart búcsút venni tőlünk, pedig legszívesebben kidobtam volna, hogy tudjunk beszélgetni, pletykálni :P Mikor végre elment hülyére röhögtük és pletykáltuk magunkat, annyit ettünk, amennyi egy kisebb falunak elég lett volna. Nagyon jól éreztem magam, ezek a röhögős esték hiányozni fognak. Megígértem Naposnak, hogy mi nem búcsúzunk, mert már a tököm kivan tőle, hogy mindenki elbúcsúztat, aztán most mégis én nyivákolok, hogy talán sose látom többet. Pedig ez tök hülyeség, de mégis félek tőle, hogy eltávolodunk, hiszen eddig sem találkoztunk túl gyakran, ezután még kevesebbet fogunk, és csak remélni tudom, hogy nem lesz áthidalhatatlan a távolság.
Vasárnap hazafelé a héven olyan mély búbánat ült a lelkemre, hogy alig bírtam magam összevakarni, mikor le kellett szállni, pedig értem jött Arkadij a kiskutyával, mert mentünk haza apuékhoz.

Otthon jó volt, megebédeltettek minket, sikerült apuval is beszélni, hogy csináljon egy privát skype fiókot és emil címet, mert csak olyan van ami az egész család használ keresztbe kasul és sose tudom éppen kivel beszélgetek. Kicsit elszontyolodtam, mert bár apu visz ki minket a reptérre és még találkozunk, nagyon sokára fogunk újra otthon csevegni, meg röhögcsélni. Úgy láttam, hogy aput is megviseli kissé ez a dolog, bár eddig nem mutatta, most valahogy látszott rajta, hogy aggódik azért. Nehéz ez az egész, pedig nekem alig van valaki, aki itthon marad.

Többek között azért is mentünk haza, mert úgy éreztem, hogy ki kell mennem a temetőbe is elbúcsúzni. Nem vagyok egy temetőbe járós, amióta a mama meghalt, öt éve, nem is voltam, az ő temetésén voltam utoljára, azóta nem bírtam odamenni. Most sem volt könnyű, valahogy nekem a temetőbe járás nem hoz megnyugvást, nem könnyebb tőle, viszont legalább iszonyúan kiborít. Nem mondanám, hogy sokkal jobb lett utána, de egy kicsit talán igen, ez a furcsa érzés, hogy oda kell mennem csillapodott.

Hétfőn a fogorvosnál kezdtünk, a rettegés helyrebillentett, félig halott voltam, mikor a fogorvosi székbe ültem, pedig annyira normális a dokinéni, de meg voltam győződve, hogy szétfúrja és kalapálja a fejem :D Azt mondta minden rendben, a szarakodós bölcsességfogam is rendben kijött, azzal sem lesz gond, gyorsan le is kopogom. A nap többi részében Arkadijnak szaladgáltunk cipőért, azt majdnem olyan nehéz neki venni, mint szemüvegkeretet :) Találkoztunk elképesztő bunkó és nagyon rendes eladóval is, utóbbitól vettünk is nekem egy szandit, ami utolsó darab volt, épp a méretem és még jóárasítva is volt, szóval csak rám várt, hogy érte menjek :) Arkadijnak sajnos aznap nem találtunk cipőt :( Este futás, most kezd megint jól menni, megint a maratonramenős korszakomat élem :D

Ma jött sms az optikából, hogy elkészültek a szemüvegek, azokért mentünk és vissza abba a boltba, ahol a bunkó eladó volt, mert ott volt egy olyan cipő, amit elsőre leszavaztunk, de visszamentünk megnézni, felpróbálni. Persze abból nem volt méret, de egy csoda folytán találtunk mégis egy másik modellből, ami jó volt, kényelmes volt, horror ára volt, de legalább lehet kapni és ez is valami :D Úgyhogy most szépek vagyunk, látunk mint a sas és van lábbelink is.

Holnap okmányiroda, bejelentkezünk anyósomhoz lakni, és intézünk nemzetközi jogsit is, további ruhadarabokért futkosunk. Isteniek ezek a napok tényleg, mindenki, aki kivándorolni készül jól ossza be az idejét, ne ilyen béna módon, mint mi, mert szerintem mi még 25-én is előbb valami okmányt intézni megyünk, vagy venni valamit, és utána a reptérre :D