Kb egy hónapja kipattant a fejemből az a gondolat, hogy mi lenne, ha ellátogatnék az itteni magyar házba. Adelaide olyan jól el van látva, hogy itt kettő is van, az egyik, ahova én is mentem, amolyan klubféle az időseknek, kártyáznak, beszélgetnek, elvannak, és péntekenként együtt ebédelnek. Írtam facebook-on az egyik szervezőnek, hogy ki vagyok, mi vagyok, és mennék, mondta, hogy ó szeretettel várnak, menjek nyugodtan valamelyik pénteken, olyankor sokan vannak, mindenkinek be tudok mutatkozni.

A klubház tőlünk elég messze van, és hála az ötletszerű tömegközlekedésnek több, mint egy órát utaztam. A belvárosban át kellett szállnom egy másik vonatra, hát csak pislogtam, hogy ez itt mi. A közönség elég érdekes volt, és bevallom egy icipicit féltem is, alaptalanul. Az egyik pasi magának énekelgetett, nagyokat húzott a kólájából, utána még nagyobbakat böfögött, másik két srác ordítva kommunikált egymással, egy bájos szerelmes párocska meg veszekedett éppen, szóval remekül éreztem magam a vonaton :D Ilyen bevezetés után érkeztem meg, jóval ebéd előtt, csak a szervezők voltak ott ketten. Ők nagyon kedvesek voltak velem első perctől kezdve, szeretettel fogadtak :) Beszélgettünk sokat, segítettem a konyhán, aztán lassacskán jöttek az emberek, mindenkinek bemutattak. Aztán kb ennyi :D Mindenki lecsekkolt, köszönt és utána le se szarták a fejem. Biztos én vártam sokat, vagy többet, de régen éreztem magam ennyire kellemetlenül, hogy ott ülök, mosolygok és senki oda se vakkant. Aztán egy idő után befutott János bácsi, akinek valamiért rém szimpi voltam és egyből össze is barátkoztunk. Ő olyan tipikus kisöreg, mint amilyenekkel otthon dolgoztam, család, gyerekek unokák már nagyok, szétszéledtek és a rászakadt magányban örül, ha valakivel beszélgethet. Vele csevegtem sokat, mesélt magáról, a családjáról és rólam is kérdezgetett, nagyjából őt érdekelte egyedül, hogy ott ülök. Mesélt egy barátjáról, aki majd jön és bemutat neki, ennek először még örültem is. Na, utána befutott ez a pasi, és én azt hittem a kandi kamerában vagyok. Úgy indult az ismerkedés, hogy a kezembe nyomott egy nagy mappát, amiben a kalandjairól voltak képek, mert ő beutazta a világot és mindenhol a helyi népek között élt egy ideig. Ausztráliában is, körbeutazta az országot és az aboriginal-ok között élt. Ami így tök jó, ha valakinek erre van affinitása, érdekes lehet, meg szívesen elhallgatom, hogy milyen, de hogy én erre alkalmatlan vagyok, na az egészen biztos. Mondta nekem, hogy költözzünk át a férjemmel Kupapidibe*, vagyis nem oda, hanem mellette a bush-ba, merthogy hűű ott ő mennyi munkát tud mindkettőnknek. Nem konkrét munkát persze, hanem csak így általában ott annyi de annyi munka van. Hogy mi, az nem derült ki, mert botor módon azt mertem kérdezni, hogy itt Adelaide-ben nincsenek-e ilyen szuper kapcsolatai, mert a bush egy picit messze esik a civilizációtól, ha a képekből indulok ki, amiket mutatott. Úgy nézett rám ezután a kérdés után, mintha legalábbis leköptem volna, kitépte a kezemből a képeket, közölte, hogy hát te nagyon finnyás vagy, majd felállt és arrébb ment. Én meg ültem ott, hogy ez most mi volt? Közölte, hogy a mai fiatalok (nem olyan idős ez a pasi szerintem 50 és 60 között van) milyen finnyások, mert a fia is kihozta a fruska barátnőjét, és annak is azt mondta, hogy a pusztában van munka, de a kislány azt merte mondani, hogy ő nagyvárosban szeretne élni, meg neki Sydney tetszik. Kb szóhoz sem jutottam, csak mondta, mondta a magáét, aminek az a lényege, hogy válogatós vagyok és hogy ezzel a hozzáállással itt semmire se fogok menni. Mindezt 10 perc ismeretség után, csak azért, mert 2 hónapos itt tartózkodás után nem rohantam azonnal az outback-be, mert szerinte ott milyen klassz. Szerintem meg a folyóvíz klassz.
Ezután úgy éreztem, hogy talán én akkor mennék is haza, de befutott a vezető, alapító bácsi a feleségével, akik szintén nagyon nagyon édesek voltak, velük is sokat beszélgettem, örültek, hogy van egy fiatal arc is köztük.
Első alkalom után úgy kullogtam haza, hogy ide se jövök többet, pedig többen kedvesen fogadtak, de az általános ignorálás iszonyúan rosszul esett, a lebarmolásról már nem is beszélve.

Erre azért aludtam párat és mivel a szervező pár tényleg nagyon kedves volt, meg sokat beszélgettünk, tudtam, hogy a konyhán iszonyúan kell a segítség, úgy voltam vele, hogy az időmből kitelik és szívesen segítek, meg aztán ha többet látnak akkor lehet többekkel összeismerkedek. Nyilván nem életre szóló barátságokat akarok kötni ott, de sose lehet tudni. Hát így alakult, hogy péntekenként a konyhán segítek, sürgök forgok és már jobban is érzem magam, mint első alkalommal. Olyan sokkal többen nem érdeklődnek, hogy ki vagyok, de nem is érdekes, János bácsival továbbra is sokat csevegünk ( ő a 95 éves, akivel autóztunk, mert hatalmas gyümölcsöse van és meg akarta mutatni) a konyhán meg sokat röhögünk, miközben pörgünk ezerrel. Cserébe a segítségért minden alkalommal felpakolnak kajával, de annyival, ami 3 napra elég kettőnknek, így a hétvégi főzés meg van oldva :D

Ha újra kezdhetném, nem hiszem, hogy még egyszer mennék és most is csak azért megyek, mert ráérek és látom, hogy mennyire jól jön a segítség. 40-50 emberre főznek ketten, amiből az egyik a pénztárban van 11-től, tehát az egész tálalást és mosogatást egy ember menedzseli le, ha én nem vagyok ott. Nem győzik hajtogatni, hogy de jó, hogy jöttem, de jó, hogy segítek, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól, hogy valahol valami hasznosat tudok csinálni :) A vezető néni édes volt, mondta ha bárhova kell referenciának, akkor nyugodtan adjam meg őt :) Szóval az érzéseim vegyesek az egésszel kapcsolatban, olyannyira, hogy a másik magyar házba már el se mentem és nem is tervezek menni.
Igazából nem is tudom mire számítottam, vagy mit vártam, de azt tudom, hogy nem ezt. És nem így.


*Coober Pedy