A minap el is felejtettem említeni, pedig listáról voltam okos, hogy jártam ám az itteni tiszteletbeli konzulnál, és ez az élmény igazán megérdemli, hogy jegyzőkönyvbe kerüljön (túl sok Good wife-ot néztünk az elmúlt időben :P ).

Azon apropóból kénytelenkellettem megjelenni, hogy pecsétet kérjek tőle meghatalmazáshoz. Mert édesapám kitalálta, hogy ő költözni akar a házból, melyben tulajdonrészem van, és bár elutazásunk előtt többször rákérdeztem, mondta, h áá ő nem költözik mostanában, nem kell meghatalmazás, meg semmi. Persze most mégis kellett, de nem akármi, mert ehhez nem jó a szokásos 2 random odahamisított tanú, kaptam instrukciókat egy ügyvédtől, hogy hogyan járjak el az ügyben.
Először is, helyi közjegyző előtt alá kell írnom a meghatalmazást. Ez elég egyszerűnek hangzik, nem? Hát nem az. A kaka ott van, hogy itt nincs magyar közjegyző, az itteni közjegyzők (justice of the peace*) nem értenek magyarul, ebből kifolyólag nem jó, ha előttük írom alá, előbb le kell fordíttatni a meghatalmazást egy államilag elismert fordítóval (nem jó ha én elmondom mi van a papíron, vagy én lefordítom), ilyet egyet ismerek itt, erről már írtam, hogy hacsak nem az életem múlik rajta, akkor az életben többet nem szeretnék vele fordíttatni. Ez csak plusz költség és szükség sincs a papírra, csak ahhoz, hogy a JP értse mit pecsétel le. A cserkó a trágyatortára már csak az, hogy otthon nem fogadnák el a JP pecsétjét és aláírását, hiszen nem magyar közjegyző :D És itt az értelmetlenségi kör be is zárul, ez kapásból nem járható út, más javaslata nem volt az ügyvédnek. Ja, de, utazzak haza.
Másodszor, a valahogyan leközjegyzőzött papírt juttassam el Canberrába a magyar nagykövetséghez, ahol nyomnak rá egy apostille pecsétet. Nyilván postán nem lehet lelevelezni, magyarán utazzak oda, meg vissza, plusz a pecsét költsége. Habár nem telefonáltam oda megkérdezni, sejtésem szerint időpont mától számított 42 év múlvára van csak.
Harmadszor, ha mindez megvan és ráköltöttünk egy valag pénzt, küldjem haza az ügyvédnek. Mondjuk ez a rész világos :P

Mondanom sem kell, mikor ezt a használati utasítást megláttam eléggé ideges lettem, mert ehhez kevéske kedvem és még kevesebb felesleges pénzikénk volt. Apu igazán nagyszerűen tud programot szervezni nekem otthonról :D

Tiszta szerencse, hogy van itt nekünk egy varázslatos tiszteletbeli konzul nénink, akihez becsattogtam további eligazításra, mert kizártnak tartottam, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezzel a problémával találkozott, gondoltam ő tapasztaltabb lesz ilyen ügyekben.

Bebattyogtam a kis irodájába, vázoltam a helyzetet, mire felcsillant a szeme, hogy óóó ezt megtudjuk oldani, mert neki van ám pecsétje erre. Apostille ugyan nincsen, amit nekem a lelkemre kötöttek, hogy anélkül ne jöjjek el (kaptam is érte fejmosást itthon, hogy hogy jöhettem így el ezígytutinemjó!), de van másmilyen, higgyem el, hogy jó lesz. Elhittem, tényleg jó volt, mielőtt valaki tövig rágná a körmét izgalmában, hogy vajh mi lesz a sztori vége :)
Előszedett egy hatalmas bélyegzőt, majd a következő pecsétet baszarintotta a papíromra:

A képen 48 helyesírási hibát rejtettünk el :D

Szerintem, de ez csak magánvélemény, arcpirító ez a pecsét, de ezen átlendültem hamar, mert megspórolt nekem egy utazást, meg egy csomó rohangálást, így minnyár kértem kettőt is belőle :D 

A pecsételés után jött a vicces rész, mert elkezdett kérdezgetni rólam:

Konzi: Diákvízumon vagy? Mit dolgozol?

Én: Nem, PR-on és még a szakmaelismertetést csinálom. A férjem dolgozik csak. 

K, elkerekedett szemmel: Igazán? És a férjed mit dolgozik?

Én: Angoltanár :)

K: Ááá, akkor világos, itt mentél férjhez...

É: Nem, otthonról hoztam magammal. Vagyis ő hozott engem.

K: Igen? Akkor biztos külföldi...

É: Nem, magyar ő is.

K: Akkor biztos külföldön született!

É: Nem, Mo-n született, ott tanult meg angolul, sosem élt külföldön.

K: Hát ez nagyon furcsa, és itt tanít angolt, az hogy lehet? Hol tanít?

É: Az xy egyetemen, angoltanári diplomája van, magasabban képzett, mint az itteni angoltanárok.

K: Ez elég hihetetlen, hogy egy magyar fiú itt tanít angolt... (közben meregeti rám a szemét, világos, hogy nem hiszi el, amit mondok)

É: Fura, vagy sem, de így van, ezért kaptuk a PR-t, így vagyunk itt, szinte azonnal kapott munkát a xz egyetemen és most az xy-on van :)

K: A vízum miatt házasodtatok?

É, WTF???: Nem, 11 éve együtt vagyunk, 5 éve házasok, tavaly jöttünk, nem a vízum miatt mentem hozzá, megkaphatom a papírjaimat? Köszönöm, viszontlátásra.

Ezután viharos sebességgel távoztam, még az ajtót is megpróbáltam bebaszni a nyomaték kedvéért, de ez kevéssé sikerült, majd legközelebb.

Vízumvadász vagyok, és egy kamugyáros is, mert miezmár, hogy valaki magyar lététre itt tanít angolt. Kár, hogy 3 ilyet is tudok ebben a kicsi városban és még vagy egy tucat másikat, aki ugyan nem magyar, hanem maláj, szingapúri, szír, iráni, nigériai, görög meg még a jó ég tudja mi :)

Tanulság, hogy el lehet intézni dolgokat nála, de fel kell készülni, hogy a néni egy picit fura, habár a híre rosszabb, mint amilyen a valóságban, igaz, ez lehet, hogy csak az én szerencsém volt és most jó napja volt :)

* ezt már sztem egyszer írtam, de gyorsan megint, JP akárki lehet, aki elvégez valami képzést rá és papírja van róla (ez valami kis tanfolyam, nem jogi egyetem v ilyesmi) és mindenféle papírokat hitelesíthet, csak oda kell vinni az eredetit meg a fénymásolatot és ő aláírja, lepecsételi, hogy a másolat megegyezik az eredetivel, blabla. Ezek sokszor nyugdíjas bácsik, akik jófejségből ezzel elvacakolnak, tök ingyér, pénzt nem kér(het?) a papírokkal való macázásért.