Arkadij ma a piacon vett magának ebédet (ennyire jó feleség vagyok, hogy az uram valami kétes tisztaságú bádogviskóban vesz kaját, mindegy) és a kifőzdés ember nejlonzacsiba tette a sült krumplit, meg a rántott csirkemellet. Azt hittem elájulok, mikor megláttam, én ennél undorítóbb dolgot még talán életemben nem láttam (a széttaposott meztelencsigát leszámítva), szörnyülködtem is rajta rendesen.
Aztán Arkadij betette a hűtőbe a cuccot, majd elporolt dolgozni. Én meg itthon maradtam tettem vettem, megéheztem, benéztem a hűtőbe. Ott vigyorog rám a zacsiban a krumpli, mint valami kutyának szánt maradék, én meg belezabáltam.
Álltam a nyitott hűtőajtónál és nejlonzacskóból ettem a sült krumplit, közben meg folyt a könnyem, mert olyan íze volt, mint annak, amit a nagymamám csinált vasárnap a rántott csirkéhez. Amit nem lehetett abbahagyni, és 2x szedtünk belőle, és már pukkadásig ettük magunkat belőle, de még ettük. És ebéd után fél órával felváltva járkáltunk ki tesómmal a konyhába a maradékból lopkodni.
Gyerekkorom ízű sült krumpli. Zacskóból.

Most meg persze bőgök, mint egy hülye, siratom a nagyanyámat, a lakást, a vasárnapi húsleves-sült krumpli-rántott csirke szentháromságot, a macskámat, az egész elcseszett életemet.