2014.07.23

Tegnap este örökre el kellett búcsúznunk Kacortól...

Mikor megérkezett hozzánk márciusban az orrán volt egy picurka kopasz folt, meg az egyik mancsán kikopott a szőr, de ennek nem tulajdonítottunk jelentőséget, mert azt hittük, csak a karanténban kidörzsölődött a rácson, vagy valami ilyesmi. Sokáig jól is volt, a folt se nem gyógyult, se nem rosszabbodott, a közérzete is jó volt, jött-ment, a szokásos önmaga volt. Aztán a füle előtti terület is elkezdett kopaszodni, a szeme alatt is kikopott a szőre és a homlokán is megjelent egy kopasz folt. Ekkor elvittük egy szimpatikus állatorvosi rendelőbe, nem tudtuk mi lehet, de nem gondoltunk semmire igazából, reméltük, hogy megoldódik hamar a dolog.
A rendelőben vettek tőle szőr és bőrmintát, nem mutatott semmit, úgyhogy kapott egy szurit és jöttünk haza. Sajnos ettől nem javult semmit, így visszamentünk a dokihoz, vettek tőle vért, amihez be kellett kábítani. Mikor hazahoztuk egy napig büntetésben voltunk, utált minket, elbújt, alig jött elő a szekrényből. A vérből nem derült ki semmi az ég világon, így a doki arra jutott, hogy valószínű az utazás és az előtte való hosszas nélkülünk levés jött ki a cicán, szteroid cseppeket és hormontablettát kapott. A hormon javított a hangulatán, újra a szokásos idegesítő önmaga volt, azt hittük minden rendben, csak várni kell, hogy kinőjön a haja. Eltelt egy hét, két hét, három hét, és semmi változás. A kedve, hangulata jó, eszik-iszik, bújik, játszik, csak kopasz.
Arkadij lenyomozott egy állatdermatológust, időpontot kértünk, felpakoltuk a cicát és átautóztuk a várost. Nagy reményekkel mentünk, jó hírű orvos és amikor személyesen találkoztunk azonnal szimpatikus volt mindkettőnknek Carter doki, Kacor persze utálta, de hát ezért nem is lehet hibáztatni. Vagy fél órán keresztül csak kérdezgetett, mikor, hol, mióta, mettől, meddig, viszket, piros, fáj, vakarja, mennyit vakarja, mennyit mossa, mit kenünk rá és még kb 8 milliárd másik kérdést feltett. Utána megvizsgálta, nyomkodta, meghallgatta, megmérte a súlyát, hőjét, bőrkaparékot vett, megvizsgálta, sürgött-forgott-agyalt. A végére 3 lehetőséget kaptunk: időskori kopaszodás, ami nem tudni mitől van, kihullik a szőr és aztán kinő magától, akár kezelik, akár nem. A második lehetőség: fertőzés, parazita, vírus, akármi. Harmadik lehetőség... rák. Igazából egyik tünete sem volt tipikus, nem illett egyik diagnózisra sem 100%-ig, de valahol el kellett indulni. Megbeszéltük, hogy leállunk a szteroiddal, mert elnyomja az összes tünetet, ami segíthet a pontos diagnózisban és 10 nap múlva újra találkozunk egy hasi UH-ra és biopsziára, ha kell.

Kaptunk antibiotikumot, hazajöttünk és reméltük a legjobbakat. Néhány nap múlva elkezdett remegni a cica. Sokat aludt és időnként mintha borzongott volna, holott nem volt hideg a szobában, megijedtünk, hogy fájdalmai vannak. Gyors e-mail váltás a dokival, küldött egy táblázatot, amiből nekünk kellett megállapítani egy 0-5-ös skálán, hogy milyen erős fájdalmai lehetnek. Mi olyan 1-2-es közé gondoltuk, a doki felírt fájdalomcsillapítót, azért el is szaladtunk, úgy tűnt, hogy működik is, jobban érezte magát, bújt, velünk aludt. Aztán elkezdett tüsszögni is, betaknyosodott és picit megdagadt a szeme fölött a bőr. Addigra már elég nap telt el szteroid nélkül, úgyhogy múlthét csütörtökön felkerekedtünk és hajnalok hajnalán fél 8-ra bevittük a cicát a vizsgálatokra. Borzasztóan féltünk, hogy mit mutat majd az UH, múlthét szerdán kibőgtük a szemünket, hogy mi van ha rák, félelemben és aggódásban telt az egész nap, mire délután lett és mehettünk érte. A kis drágából mindenfelé leborotváltak szőrt, biopsziát vettek a bőréből a kis fején, a combján a nyirokcsomóból és a talppárnácskából a hátsó lábán. Totál fel volt háborodva, hogy ez nem megfelelő bánásmód (be volt ragasztva a talpán a varrat, iszonyúan idegesítette, látszott rajta, hogy majd felrobban). Az UH nem mutatott semmi borzasztót, a nyirokcsomói voltak megnagyobbodva kissé, de ezen kívül minden normális volt, azt hittük megnyugodhatunk... hiú remény volt, de annak nagyon nagyon jó, jó volt belekapaszkodni, hogy nincs nagy baj. Hazahoztuk Frankenstein macskáját, felfalta a világot, szörnyű éhes volt, de bánta a fene, hogy bevágott másfél tasakost, van étvágya és ha étvágy van, minden van. Utána az asztalomra kéredzkedett, letette a kis fejét a karomra, még a lábát is rátette, dorombolt, mintha az tartaná mozgásban a világot, nézegetett szerelmesen aztán bealudt, én pedig szörnyen szörnyen örültem, hogy túl van a nehezén, a biopszia majd megmondja mi a baj és innen már csak gyógyulunk. Éjjel velünk aludt, pénteken nagyon jól volt, jött, ment, aludt az asztalon, bújt, evett, ivott, játszott, nem győztük babusgatni, szeretgetni.
Szombaton randink volt Carter dokival, aki szerette volna lecsekkolni a varratokat, meg úgy az általános közérzetét, hogy nincs-e láza az altatás után, vagy bármi gyanús. Mindent rendben talált, egyedül az volt fura, hogy a másik szeme felett is bedagadt, de azt gondoltuk, hogy a macskanátha miatt. Arra jutott még csütörtökön a doki, hogy a szőrhullás és az összes többi tünet két különböző dologtól van, és a szőrhullást nem tudja mi csinálja, de a többit macskanátha, úgyhogy arra is kaptunk gyógyszert, már egy fél patikát belenyomtunk, de úgy voltunk vele, hogy legalább van valami diagnózisunk, amivel tudunk kezdeni valamit, tudunk ellene tenni. Semmi perc alatt végeztünk, hazajöttünk, éltük világunkat... vasárnap délutánra, mint a filmekben, váltott a kép. Délelőtt még csak csak elvolt a cica, de délutánra kedvetlen volt, aludt sokat, elbújt megint elkezdett remegni és enni sem akart. Hétfőre a helyzet még rosszabb lett, az egész arca be volt dagadva, taknyos volt, állandóan elszeparálta magát és csak feküdt, mint egy zsák krumpli. Azért ha odavittük a tálkájához evett, ivott, betettük az alomba pisilt és bár láthatóan nem volt jól, azt gondoltuk, hogy a macskanáthától van szarul. Kedden reggel a helyzet katasztrófa volt, nem bírt felállni, nem evett, nem ivott, összenyeklett és úgy maradt fekve, csak nézett.

 Visszatettük az ágyba és Arkadij rohant írni az orvosnak, én meg öltöztem, hogy menni kell vele a rendelőbe. Fél 12-re bementem vele egyedül, iszonyúan féltem, hogy mit fog mondani az orvos, nem értem majd, mi van ha valami komoly döntést egyedül kell meghoznom, Arkadijt se tudom felhívni, mert az atombunkerban, ahol dolgozik nincs térerő... újabb vérvétel nulla használható eredménnyel, beszélt a dokink a kardiológussal, hogy nézze meg a szívét, mert lehet szívelégtelenség miatt ödémásodik... ekkor már a lábacskája is bedagadt. Engem hazaküldtek, mert a mellkasröntgenre várni kellett, majd délután mehetek vissza érte, hív majd ha van valami update. Alig jutottam el a kocsiig annyira sírtam, tudtam, hogy ennek már sehogyse lesz jó vége. Valahogy hazavezettem, gyorsan felporszívóztam, hogyha hazahozom ne akkor kelljen, mert úgy fél a porszívótól, viszont a lakás már okádék állapotban volt... inkább csak el akartam magam foglalni valamivel. Közben hívott Dr. Carter, hogy elég nagy baj van, mert iszonyúan megvan nagyobbodva a szíve, csomó folyadék van rajta, amitől nem tud dolgozni a szíve, le kell szívni, csinálhatja-e. Mondtam, hogy persze, amit csak kell... idő se volt elbőgni magam, mert hívott a kardiológus, Dr. Davies is, aki elmondta ugyanezt bővebben, és hogy csinálhatja-e... hát persze, alig bírtam 2 hüppögés között egy normális választ adni, majd hív, ha van valami. Közben elrohantam Arkadijért, hazarohantunk, vártuk az öt órát, hogy mehessünk, akkorra volt megbeszélve hogy megyünk a cicáért. Hívott megint a kardiós, hogy leszívtak egy hekto folyadékot, most jobban van, nő a vérnyomása és a hőmérséklete, megkönnyebbült, a szíve is jobban működik, viszont bent kell maradnia az emergency-n megfigyelésen, majd reggel hívnak a folyadék elemzésének az eredményével és hogy mikor mehetünk be. Borzalmas délután volt, alig mászott az idő, non-stop sírtunk, tudtuk, hogy valószínű már sose hozzuk haza és másnap elbúcsúzni megyünk be. Alig aludtunk, már hajnalban fent voltunk... Arkadij elment dolgozni, én egész délelőtt a telefonon ültem, percenként frissítettem az e-mailt is, hogy hátha oda írnak előbb. Végül Arkadijt hívták, hogy fél 5re mehetünk be. Én végigbőgtem az utat, a várakozást mire végre bejutottunk a kardióshoz. Nem köntörfalazott, elmondta, hogy nagyon rosszul van a cica, víz van a mellkasában, ami a légzését most még nem zavarja, de előbb-utóbb fogja, nem eszik, nem iszik és ha infúziót adnak neki, azzal csak az ödémát táplálják, elkezdhet fulladni is... fogalma nincs mi baja van, sem a biopszia, sem a szívéről a folyadék nem mutatott semmit, 2 hete kapja az antibiotikumot, egy hete az antivirális gyógyszert, nem tudja mi okozza ezt... nem volt kérdés, hogy nem várunk tovább, nem hagyjuk, hogy szenvedjen, nem várjuk meg amíg fulladni kezd...

Bementünk egy kicsi szobába, behozta nekünk a cicát, nagyon kedves voltak, mondta, hogy annyit maradhatunk vele, amennyit szeretnénk. Babusgattuk, szeretgettük, remélem, hogy azért érezte, látta, hogy ott vagyunk. Végül elkullogtam az orvosért, elhüppögtem, hogy akkor jöjjön, aminek jönnie kell... volt a kis lábában a cicának branül, azt leellenőrizte, hogy vezet-e, be tudja-e adni neki ott az altatót. Persze nem vezetett, még volt egy utolsó harc, mert csípte és feszítette a cicát, így kapott egy műtétekhez használatos kábító-altató szurit és egy helyi érzéstelenítőt is, hogy biztosan ne érezzen semmi fájdalmat. Valahogy nagyon nem akart működni, végül a nyakáról kellett egy kis szőrt leborotválni és a cicakarotiszba adni a könnyű álmot hozó szert... nagyon hamar elment, még két levegő, és többet nem mozdult a kis mellkasa és nem volt többé Kacor király. Elmondhatatlan, borzalmas érzés volt, mintha a szívem szakadt volna ki a mellkasomból. Arkadij menni akart, én mondtam, hogy még akarok vele maradni egy kicsit kettesben. Csak simogattam, puszilgattam, százszor bocsánatot kértem, amiért nem tudtunk segíteni. Valahogy kivánszorogtam, nem mertem visszanézni, mert féltem, hogy nem fogom tudni otthagyni, aztán a doki továbbterelt meg leültetett a folyosón. Próbáltam nem bőgni, mint egy szamár és nem ráhozni másokra a frászt, de hát az egész rendelő tudta, hogy miért mentünk... odajött a recepciós lány, akivel majdnem minden alkalommal találkoztunk, vigasztalt, elmondta, hogy megtanulta a nevét és biztos lehetek benne, hogy tesz róla, hogy itt senki se felejtse el, hogy ki volt Keccor. Hülyeség persze, de ez akkor nagyon jól esett. Aztán jött Carter doki, hozta a kis hordozóját, üresen, csak a takarója volt benne... mint egy utolsó késdöfés, még belerúgni a földön fekvőbe, de hát vissza kellett adni, haza kellett hozni. Nem kívánom senkinek ezt ez érzést, kimenni egy állatorvosi rendelőből az üres dobozoddal. Rémálom.

Kedd óta bőgök. Nem tudtam, hogy lehet fokozni, de tegnap óta csillapíthatatlanul, megállás nélkül, éjjel-nappal, nyilvánosan és itthon, ketten, egyedül, soha el nem fogyóan. Tegnap nem csak egy cicát vesztettünk el, hanem az első gyerekünket, a kapcsolatunk egy darabkáját, a közös szerelmünket. Borzasztó űrt hagyott maga után, amit semmi nem tud betölteni. Hiába tudom, hogy idővel csillapodik a fájdalom, úgy érzem ez soha nem fog megszűnni. Kacor azóta van nekünk és velünk, hogy elkezdtünk Arkadijjal járni, és akárhova költöztünk, jött velünk. Emberek, barátok, lakások, más cicák, országok jöttek és mentek, Kacor az életünk állandó része volt, jelen volt a mindennapjainkban és a mindenéjszakáinkban, nem is emlékszem milyen volt az élet előtte. Nem tudtam, milyen egy állatot ennyire szeretni.

Nyomorultul érzem magam, nincs kivel megbeszélnem, hogy mit jelentett ez a cica nekem. Mindenki úgy könyvelte el, hogy ő Arkadij cicája és tényleg az is volt, én csak a második voltam a listáján, de nekem mindig ő volt az első, ő volt a főmacska, A MACSKA. Mindenki Arkadijnak ír, hogy sajnálják, nekem alig páran és senki nem kérdezi, hogy akarok-e beszélgetni róla. Vagy hogy hogy vagyok... tudom, az élet megy tovább és mindenki azonnal elfelejti, hogy velünk mi történt, mert nem az ő problémájuk, sajnálják, de köszönik nem kérnek belőle. Érthető is, de ettől még fáj, hogy úgy érzem egyedül vagyok ezzel az iszonyú fájdalommal és bánattal, nem tudom hogy birkózzak meg vele.

Nagyon köszönöm mindkét orvosnak, a nővéreknek, a recepciósnak, az éjszakai ügyeletesnek, hogy vigyáztak a cicámra és megtettek mindent, amit lehetett. A legjobb ellátást adták neki, kívánni sem lehetett volna többet, vagy jobbat.

Nagyon sok szeretetet, örömöt kaptunk tőle és remélem boldog élete volt velünk. Borzalmasan fog hiányozni, nagyon szerettük, szeretjük, mindig fogjuk. Szeretném hinni, hogy találkozunk még.