A bezárás oka, kb semmi extra. A statisztikában látom, hogy sokan olvasnak, az én ízlésemnek túl sokan is, hát ezért. Kicsit rám hozza a frászt, meg a paranoiát, nem tudom miért, most így láttam jónak, hogy magamra csukjam a blogot.

A múlthét hétvége tök jó volt, szombaton maratoni garázsvásárra vitt Balázs és Andi. Arkadij szegény valami oktatási konferansziéra ment (állítása szerint tök érdekes volt, meg tetszett neki, még kutatni is akar, úgy jött haza! Biztos megsütötte a nap hazafelé) úgyhogy csak hármasban mentünk.
Garázsvásár úgy általában mindig van, minden hétvégén, de ez most attól volt különleges, hogy okt. 25 országosan garázsvásár nap és ilyenkor az is csinál, aki máskor nem, plusz iskolák, templomok, akármilyen közösségek is csatlakoznak és szerveznek vásárt.
A garázsvásár egyszerű szabályokkal operál, az eladó az udvarán, vagy a garázsában kiteszi, amit el kíván adni, meghirdeti a címet, az érdeklődő odamegy és érdeklődik, agyal, hogy vajon kell-e neki pecabot, gumicsónak, hegesztőkészlet, vagy 6 össze nem illő teáscsésze. Időnként nagyon trágya dolgokat tesznek ki, de sokszor találni igazi kincseket is.
Na, szombaton hajnalban kopogtak Balázsék, hogy akkor irány Surány, első úti cél egy teniszklub volt, ahol kiszúrtam egy Jamie Oliver könyvet 50 centért. De csak mert kemény kötésű volt, ezért adták ilyen drágán :D Gyorsan fizettem és elporoltam, szerintem nem volt átgondolva a kis táblácska, hogy mit mennyiért adnak, pedig rákérdeztem, hogy ez is annyi-e, vagy csak a regényekre vonatkozik, de a néni azt mondta, annyi. Én meg vittem, mielőtt meggondolhatták volna magukat. Szinte soha nem főzök könyvből, de nézegetni nagyon szeretem, úgyhogy én már aznapra boldog voltam a zsákmánnyal.
A teniszklub után magánházakhoz mentünk, de kb 49 címre, tényleg nagyon sokra. Vettem levesestálakat féláron egy lomiban (azok is biztos bánják, hogy ennyiért odaadták) meg hihetetlen édes lapostányérokat. És 2 homokozóformát, mert tök olcsó volt, én meg hülye és valami szarságot is haza kellett hurcolni.

Állatira elfáradtam, mire hazaértünk, úgyhogy pihenésképpen takarítottam egy gyorsat, aztán megvacsoráltam a dagi macskás tányérból :D

Kedden elmentem az egyik itteni kórházba a vezető gyógytornásszal beszélgetni, hogy hát itt eszik-e vagy isszák az ilyesmit. Még jóóó egy hónapja jelentkeztem egy állásra, ők meg behívtak interjúra, ami annak ellenére, hogy nem engem választottak tök jó élmény volt. Még a sajnos nem nyert levélben írta a nő, hogy nyugodtan hívjam, ha szeretnék visszajelzést, vagy akármi kérdésem van, de ő elmegy szabadságra, majd utána. 2 hét után írtam neki, hogy ha pénzér nem is, de önkéntesnek nem lehetne-e menni, vagy csak ülni a sarokban és nézni, ígérem nem nyúlok semmihez. Sajnos erre nem volt ott lehetőség, de tök kedvesen felajánlotta, hogyha szeretnék menjek be beszélgetni, meg megmutatja milyen egy au kórház belülről. Én meg hát hogyne szerettem volna, így kedden sort kerítettünk a randira. Nagyon normális és kedves volt, kicsit megsimogatta a lelkem és a nulla önbizalmam, mert mondta, hogy nagyon tetszettem nekik, hogy őszinte vagyok és látszik, hogy nagyon gondoskodó természetem van, beleillenék nagyon a csapatba, de hát sajna nincs helyi tapasztalatom. Ők 3 hónapra kerestek valakit, és gondolom ebbe nem fér bele, hogy egy hónapig betanuljon valaki, mindegy is. Tudom, hogy ez a helyi tapasztalat az egyik legnagyobb szopás, de azért engem nagyon megvigasztalt, hogy nem azért nem kellettem, mert gyökér voltam, vagy mert hülyeségeket hordtam össze az interjún* Utána még csomó mindenről beszélgettünk, meg megmutatta az ortopédiai osztályt is, ahol egy kicsit hevesebben vert a szívem, meg kell valljam. A kórtermek belülről nem voltak hiperpuccosak, azért jobban néztek ki, mint otthon, de nem volt egy akkora csillogás. Az rendszer és a rendezettség volt nagyon más, tetszett, hogy mindenhova ki van téve alkoholos fertőtlenítő zselé (minden ágy végébe és a folyosón 5 lépésenként), gumikesztyű, maszk, fertőtlenítő rongyika több méretben. Van elkülönítő kórterem a fertőző betegeknek, az ajtón figyelmeztető tábla, hogy milyen védőeszköz ajánlott, ha bemész, plusz a kórlapon neon narancssárga matrica jelzi, ha valami extra van egy-egy beteggel. Allergia, fertőző betegség, aggresszív, akármi.
Minden beteg egyenzokniban nyomja, ez is neon narancs és olyan kis csúszásgátló pöttyök vannak rajta, ez szerintem állati vicces volt. Alapvetően a betegek és a dolgozók védelmére állati nagy hangsúlyt fektetnek és ez tök jó dolog.
Ellátott még a gyt egy csomó tanáccsal, mit hol nézzek, érdeklődjek és mondta, hogy az adatbázisukban benne vagyok, betettem a lábam a rejtett piacra :D Hurrá! Felvilágolt ugyanis, hogy higgyem csak el, a rejtett piac itt tényleg kiba nagy. Ezt már mondták mások is, de vhogy sose hittem, nem tudom miért, hiszen ez otthon is így megy. Ha valahova ember kell, akkor először a fiókot nézik meg, hogy milyen önéletrajzok vannak ott, körbetelefonálnak és ha senkinek se kell az állás, akkor hirdetik meg. Így most minél több fiókba kell bejutnom, meg kilépni a komfortzónámból. Aranyos volt, mert mondta, hogy ne legyek már ennyire szégyellős, meg visszahúzódó, nyomjam csak oda magam, senki nem lesz ideges, vagy morcos emiatt, a legrosszabb, ami történhet, hogy azt mondják, most épp nincs állás, de nem fognak haragudni. Nekem ez egy tök nagy visszahúzó erő, hogy ismeretlenül zaklassak kórházigazgatókat, meg vezető embereket, aztán rögtön feketelistás leszek, mert erőszakos vagyok :D Erről persze szó nincs, csak az én fejemben.

Utána összefutottam Karával, aki gyt tanuló, első éves és még a TAFE-ről ismerem, a szobatársa csoporttársam volt az angol tanfolyamon. Kértem tőle kölcsön könyvet, elmutogatta a könyvtárat, hogy bejönni bejöhetek egyedül, ha valami könyv kell, jöjjek nyugodtan, nézzem meg, aztán hívjam, ha ki akarom venni és ő kiveszi nekem. Mindezt úgy, hogy találkoztunk 3x és szinte nem is ismerjük egymást. Igyekszem nem visszaélni a bizalommal és a türelemmel, bár ennek a lánynak szerintem fát lehetne hasogatni a hátán. Azt szeretem benne, hogy ő eddig az egyetlen, aki megértette, hogy ha azt kérem javítsa ki a nyelvtani hibáimat, akkor tényleg szóljon (ausztrál a lelkem, nem akkora kihívás neki) és ennek megfelelően ha hülyeséget mondok kijavít, meg ha kell ugyanazt a dolgot 13x elmagyarázza. Pl, hogy mennyi alkohollal lehet vezetni és azt hogy mérem, elmondta 3x, de még mindig nem értem, nem mintha olyan fontos lenne, tekintve, hogy nem iszom sose :D
A könyvtártól mondjuk seggre estem, de nem nagyon volt idő nézelődni, mert mennem kellett tovább, Kara meg éhezett és volt még órája, szóval egy kevéske röhögés után elváltak útjaink, de biztos visszamegyek még turkálni.

Ezután átnyargaltam az egyetem west campusába (olyan felvágós vagyok, pedig azt se tudom, hogy előzőleg hol voltam :D ) Marietta is szerzett nekem egy könyvet kölcsönbe (köszönöm szépen a vizet is, meg a beszélgetést is, meg mindent is :)), szóval most el vagyok látva gyt könyvekkel, van mit nyálazni. Állati részletes mind a kettő, szerintem ha egy évig ülnék rajta se bírnám megtanulni, ha összeállítani 5 és egy ilyen könyvet, megtanulni mennyi? 40? 2 napja nyálazom őket és egyik pánikrohamból a másikba esek, hogy ez nekem nem fog menni, úristenúristen. Hagyjuk is.

Tegnap elvittem a kiskutyát kutyakozmetikushoz, mert már botrány volt, ahogy kinéz. Nem mondom, hogy nem izgultam, mert odabent iszonyú ugatás volt és alig értettem a kicsit melegnek tűnő pasit, hogy mi mennyi és hogy működik, valamint abban sem voltam biztos, hogy ő érti-e amit mondok. Szóval otthagytam a kutyát egész délelőttre és közben majd belehaltam az aggódásba, hogy a kutya felfordul, mert megint otthagytam valahol. Persze ilyesmi nem történt, egész csinos lett a fodrászolás végére, meg lett dicsérve, hogy jól viselkedett, aztán húzhattunk is el. Még az utcán is megállított minket egy mammer, hogy milyen típusú kutya, mert de édes és csinos :D Jutalomból lementünk a partra kicsit, a szép tiszta bundát homokba, sós vízbe, majd újra homokba panírozni, hogy helyrebillenjen a kiskutya lelkivilága. A kaland engem jobban megviselt, ő mikor meglátott az ajtóban már jól volt és az úton a part felé kiheverte, én izgultam csak magam halálra.


* életemben egy állásinterjún voltam még otthon, ahol én egy kukkot se szóltam, ledarálták, hogy mit kell csinálni, mennyi pénz, mi merről hány méter, majd a  végén megkérdezték, hogy tetszik-e... nagy tapasztalatom nincs ebben a játékban