Kicsit csendes voltam az utóbbi időben, tudom én is, de nem nagyon volt kedv írni, eléggé lassan haladnak a dolgok.

Először is, az iskolába járok és rátanulok a diplomámra út egyelőre semmivel sem tűnik járhatóbbnak, mint a hivatalos út. Van itt egy iroda, akik tulajdonképpen nem is tudom mivel foglalkoznak, valami oktatási/felvételi ügyintézős ofisz, az első rossz tapasztalat hivatalos ügyintézés során. Bebattyogtunk, felvázoltuk a problémát, amire a kedves fiatalember a maga elbűvölően pikírt stílusában előadta, hogy a diplomám alapján számolnak egy kreditátlagot és az adott pontszámmal indulok a felvételin. Itt máshogy van az osztályozás, 1-7-ig, vagy 0-7-ig, vagy nem is tudom, és nekem az 1-5-ig eredményeimet még át kell konvertálni az itteni rendszerbe. Kicsit furinak találom, hogy a bachelor diplomám alapján számolt eredménnyel megyek felvételizni egy szintén bachelor képzésre, de ezzel se tudok mit csinálni, ilyen és kész. A legviccesebb, hogy nem is kell relevánsnak lennie a diplomának, pl egy kommunikációs diplomával jelentkezhetnék gépészmérnöknek, és ha tiszta ötös a diploma, minden kekeckedés nélkül felvesznek gépészmérnöknek. Mondanom sem kell, milyen nagyszerű hangulatban jöttünk el. Aludtunk rá párat, aztán arra jutottunk, hogy jó, beadjuk, lesz, ami lesz, hát azért nem vazelines kettesekkel csúsztam át. Persze az online jelentkezős bizbasz nem volt valami egyértelmű, sikerült is elrontani, így bementünk újra az ofiszba, ahol most egy új ember volt, kicsivel kedvesebb, mint az első. Segített mit kell kijavítani, mit hozzak legközelebb, milyen papírt, viszlátás. Következő héten visszamentünk, minden papírral felszerelkezve, ismét a bunkó fiú volt a pult mögött, de szerencsére volt vele egy gyakornok, így szuperkedves és elbűvölő volt, normálisan válaszolt a kérdéseinkre. Mindent otthagytunk, most számolnak, leellenőrzik az egyetemet, hogy valóban létezik és azt tanítja, amit, és hogy egyáltalán. Ezen egy jó hónapot kotlanak, és december-január környékén derül ki, hogy felvettek-e, avagy sem.

Közben próbálkozok azért állást is találni, eddig nem sok sikerrel, megköszönik a fáradozásaimat meg az időmet, hogy jelentkeztem, befáradtam, fejem tetejére álltam, de mindig van egy szebb, jobb, köszönik szépen. Nem mondhatnám, hogy szétvet a boldogság, főleg, hogy minden pályázatra úgy rá tudok pörögni, mindről úgy érzem, hogy tyű, na ezt nekem írták ki és teljesen beleélem magam. Mindenben "jelet látok". Pl egy interjún a nő megkérdezte, hogy magyar-e vagy? Mondom ja, mire közli hogy, dzsonaod. Hogy mivan? Mire hangosabban megismétli, hogy dzsonaod. Hát azt neked is :D Aztán mikor megkérdeztem, hogy azmiaz (közben persze majd elájultam, hogy ez nagyszerűen indul, mert a második szavát sem értem) kisült, hogy jó napot-al akart köszöni, merthogy járt Budapesten és de tetszett neki. Persze ettől még nem kaptam meg az állást, de gondolkozom, hogy írok neki, hogy pénzért szívesen mesélek neki magyar dolgokat, ha már így odavan :D

Megérkeztek végre Andiék is. Őket még otthonról ismerte Arkadij, én menet közben ismerkedtem velük, és mikor megérkeztek Adelaide-be biztosítottam őket róla, hogy a legjobb környékre jöttek, segítettem eligazodni meg elmutogattam hogy mit, hol tudnak intézni. Sok segítséget nem kértek, nagyon önállóak és őrült sebességgel hasítanak előre :) Örülünk nekik, bővül az ismeretségi kör és jó érzés segíteni az "újaknak" még ha olyan fene sok dologban nem is tudunk, mert még mi is nagyon az elején vagyunk. Vicces ez így, mert már több, mint fél éve itt vagyunk, de ez az idő annyira gyorsan eltelt, hogy én még mindig azt érzem, hogy csak a múlthéten jöttünk.

Voltak itt Norbiék is pár napot, szörnyen örültünk nekik. Előtte beszereztünk mindenféle alváshoz szükséges alkalmatosságot (ezúton jelezném, hogy a K-mart-os single huzat rámegy az IKEA-s ágyneműre, hiába más a mérete papíron) és úgy vártuk őket, mint gyerek a karácsonyt (vagy én a karácsonyt, az egészen ugyanaz)
Csütörtök reggel érkeztek, kimentünk eléjük a reptérre, bolyongtunk egy sort, mert valahogy nem volt világos, hogy honnan jönnek az érkezők, végül sikerült a jó helyen letáborozni :) Én persze sírtam, mikor megérkeztek, olyan nagyon jó volt :)
Gyors reggeli után felkerekedtünk, hogy akkor belváros. Kicsit izgultam, hogy Sydney után ez uncsi lesz, de állításuk szerint nagyon tetszett nekik. Runde Mall, North Terrace, Botanic garden, könyvtár, múzeum, pályaudvar, kicsi eltévedés.

Jó sokat talpaltunk, be is fáradtunk rendesen, ezt még megfejeltünk egy bevásárlással is, így mire hazakavarodtunk már lógott a bélés rendesen. Hamar ki is dőltünk. Zserbó cuki volt, mert nem rontott be az ágyba Norbiékhoz, pedig a nyakamat tettem volna rá hogy kettejük között fog a féreg hortyogni.

Másnap Gogre wildlife park volt a menü, mert nem engedhettük Esztit úgy haza, hogy ne öleljen koalát. Odafelé láttunk "vad" koalát is, még sose láttunk ezelőtt, pedig nekem non stop pörög a fejem, ha kint van az állatos tábla, hogy hátha látok. Itt épp hogy elhaladtunk mellette, felpillantottam, hogy hátha és erre ott volt egy rakás a hihetetlen magasban. Elkezdtem sivalkodni, hogy ott vannak, ott vannak, mire Arkadij gyorsan félreállt, és már pattantunk is ki fotózni, meg bámulni :D A járókelők totál elmebetegnek néztek minket szerintem, de ezt nem lehetett nem sivalkodva meg röhögcsélve csinálni. Az út a vadasparkig szenzációs, már elsőre is tetszett tavaly, tiszta vadregényes, sajnos arról nincsenek képek, mert megállni nem nagyon lehet és a kocsiból fotózottak nem lettek valami jók. A park továbbra is nagy kedvenc, bár kicsit későn érkeztünk és az összes kenguru fetrengett csak, de egy két kekszért hajlandóak voltak odajönni és barátkozni.
A koalaölelésre jó korán odamentünk, mert azért volt tömeg és féltünk, hogy ha túl sokan vannak, akkor egy idő után nehogy azt mondják, hogy elfáradt a koala és megy pihenni. Ami azért sanszos, figyelnek, hogy ne csak te mulass jól, hanem a kisállat is. Jelentem, sikerrel jártunk, mindenki magához tudta ragadni a koalát :) Még mindig felfoghatatlan, hogy csak így megfoghatja az ember ezeket az állatokat, amiket csak képen meg tévében látott eddig. Jó, vagy az állatkertben, de ez így akkor is leírhatatlanul más.
Nagyjából az egész napot elvadasparkoztuk, késő délután még lementünk a partra sárkányozni, kutyázni, csak hogy biztosan jól aludjunk az éjjel. Itthon, vacsi után amíg ők Bourne rejtély maratont tartottak, addig én horgoltam egy epret gyorsan, bár Eszti Cthulhu-t szeretett volna, de az 3 nap és 3 éjjel, majd karácsonyra :D Ezután én ki is dőltem, de a fiatalok éjjel 2-ig pofáztak (állítólag, én mindeközben a tollasbálban múlattam az időt).
Szombaton későnkelés, reggeli kávé és tankolás után garázsvásárra mentünk, mert már rég voltunk, meg mert ilyet még úgyse láttak :P Sajnos az évszázad fogását nem találtuk meg, de azért nem jöttünk haza üres kézzel, azok nem is mi lettünk volna. Itthon még gyorsan képeket és filmeket cseréltünk és utána már indulni is kellett a reptérre.
Természetesen búcsúzáskor is bőgtem egy sort, irtó vacak volt, hogy menniük kell és ki tudja mikor találkozunk újra. Hazafelé elég szótlanok voltunk, kiüresedett az életünk. Az egész időszak olyan szürreális volt, hogy itt vannak, mi itt vagyunk, együtt turistáskodunk, de közben mi kicsit már itthon vagyunk (legalábbis tudjuk merre megyünk) ugyanakkor csomó olyan helyre is mentünk, ahol még mi sem voltunk. Fura, de jó érzés :) Most reménykedünk, hogy Eszti január-február tájékán jön Sydney-be és akkor már legalább egy országban leszünk, huhúú!